M indezekre együtt talán a legjobb példát a georgiai Kendrick testvérek alkotásai jelentik, akik legújabb filmjükkel (Overcomer) ismét kitörtek az inkább hívőknek készülő, vagyis rétegfilmes kategóriából. A szívet-lelket mélyen megindító alkotás az USA-ban, a moziipar legerősebb piacán öt hétig szerepelt az első tíz között, a földrésznyi Brazíliában pedig a film vetítése után százak fordultak imában Istenhez. Ilyesmi – tudtunkkal – utoljára a Jézus élete (1979) filmnél történt, ahol a filmvégi személyes fordulatot (magyarul) Sinkovits művész úr hangja segítette. A lenyűgöző látvány és a misztikus élmények vegyítésével tömegeket vonzó Marvel és Star Wars filmek áradata mellett immár nem egy apró csepp a tengerben a bibliai értékrend médiajelenléte. Nyilván a tőkeerős Sony cég sem véletlenül szállt be oly témájú filmbe, amelyről a fősodorban ma kevés szó esik.
Ünnepek helyett hétköznapok
Sokak számára a keresztény jelző egy mozifilm előtt a lassú történet, a komor arcú színészek és a visszafogott hangulat elegyét feltételezi. Főleg itt Európában, ahol réges-rég különvált a templomi hitgyakorlat csendes révülete és a hétköznapi élet kemény realitása. Be kell látnunk, ez utóbbi lett a mérvadó a társadalmakban az igazán nagy döntéseknél, és ebben mondjuk Zeffirelli és Pasolini (vagy más európai rendezők) „istenes” filmjei se gyakoroltak mérhető változást. Kendrickék történeteiben viszont szó sincs ünnepi – és ezzel alkalmi – szakralitásról. Annál inkább a hétköznapok során megélt kétségekről, megingásokról, és persze az ezekből való kijövetelről. Főként az időnként beporosodó bibliai hit beindulása révén, a csupa „olyanok, mint mi” szereplőkön keresztül.
2019.12.20. (XXIII/51)
