Kudarc után megkönnyebbülés
Kudarc után megkönnyebbülés
2000. 07. 29.
15 napon át tárgyalt egymással Ehud Barak izraeli miniszterelnök és Jasszer
Arafat palesztin vezető Bill Clinton amerikai elnök védőszárnyai alatt az Egyesült
Államokban. Az eredmény: egy alig 20 soros nyilatkozat arról, miszerint a "két fél
egyetért abban, hogy a tárgyalások célja a
konfliktus befejezése", és ehhez
hasonló általánosságok. Teljes kudarc volna tehát a Camp David-i maraton
végeredménye? A találkozót értékelő amerikai, izraeli és arab kommentárok
többsége szerint nem. Sőt: Arafat – aki egy centit sem engedett Jeruzsálemre
vonatkozó igényeiből, melyet nemcsak a jövendő palesztin fővárosnak, de az iszlám
világörökség sarkkövének is tekint – győztesnek kijáró diadalmenetben
térhetett haza Gázába. Baraknak sem kellett szégyenkeznie: mivel Arafat
hajthatatlansága miatt a tárgyalások megfeneklettek, gyorsan kijelentette, hogy azok az
engedmények, amelyek miatt odahaza a maradék kormánya is szétesni látszott,
"semmissé váltak", miközben Izrael bebizonyította békeszándékát. Clinton pedig
azzal vigasztalhatja magát, hogy neki legalább sikerült rábírni az izraelieket és a
palesztinokat arra, hogy korábban tabutémáknak számító kérdésekről tárgyaljanak
egymással.
A "semmi is jobb, mint egy rossz egyezmény" vélekedés kiváltotta
megkönnyebbülés, meglehet, rövid élet? lesz. Nem következett be ugyan, amitől
sokan tartottak, hogy a kudarc nyomán azonnal fegyveres incidensek kezdődnek a
palesztinok és az izraeliek között, de a terrorizmus kiújulása és az erőszakos
konfliktus lehetősége Saul Mofaz tábornok, izraeli vezérkari főnök szerint továbbra
is fennáll, és "csupán a Palesztin Hatóság magatartásán múlik, hogy
bekövetkezik-e a konfrontáció".