A bevándorlási tiszt nagy „hello"-val köszönt ránk, szájában rágó, s laza poénokkal igyekezett a feszültséget oldani. Nem igazán érdekelte, miért jöttünk, vagy meddig maradunk, de mikor meglátta a tartózkodási címünket, kikerekedett a szeme: „Eatontonba mennek? Ott aztán semmi sincs, csak tehenek."
Biztonsági ellenőrzések tucatja várt még ránk, hiszen nem akárhova, hanem az USA egyik legnagyobb repülőterére érkeztünk. Minden információ ki van írva, lehetetlen eltévedni, és ha valaki mégis megáll egy pillanatra, azonnal ketten is odaugranak hozzá: „Miben segíthetünk? Szóljanak, ha szükségük van valamire." Ez a figyelmesség annyira jól esett, hogy időnként direkt megálltunk, csak hogy körülöttünk ugráljanak az emberek. Majd elérkeztünk a zsúfolásig telt távolsági buszhoz, ahol tiltakozásunk ellenére rögtön helyet szorítottak nekünk; az egyik utas még le is szállt miattunk, mondván: legyen helyünk, ő pedig - semmi gond - a következő járattal megy. Két óra múlva találkoztunk vendéglátóinkkal, s még egy órát kocsikáztunk, amíg megérkeztünk a farmra. A táj csodaszép, a vidék lelassult tempójának nyugalma száll az odalátogatóra, s látnivaló is tényleg csak annyi van, amennyit a háziállatok nyújtanak.
Házigazdáink - Bejay és George - mindig szerényen éltek, és ez tudatos döntés volt a részükről. „Vedd meg, amit szeretnél, de ne akarj túl sokat!" - fogadták meg a szülők intését, s ehhez az elvhez tartották magukat. Nem akartak versenyre kelni barátaikkal: kinek van nagyobb háza, szebb autója - hitelből? Ők inkább egy szerény, de takaros mobilházat választottak, amit készpénzzel is ki tudtak fizetni, s ami megmaradt, azt arra fordították, hogy négy gyermekük kiváló képzésben részesüljön egy helyi magániskolában. Az évek során összespórolt pénzüket pedig jótékonykodásra, valamint missziós utak támogatására fektették be.
2011. 12. 23. (XV/51-52)
