Hollywood olyan, mint a magyar foci: mindenki ért hozzá, s megvan a maga véleménye róla. Silány tömegtermék, szirupos mese ugyanúgy legördül futószalagjáról (csaknem évi négyszáz nagyfilm!), mint nagy ívű történelmi tabló, mi több, a kollektív lelkiismeretet felrázó remekmű. Izlés és előítélet dolga ki milyen tűt lát meg a szénakazalban. Mégis úgy tűnik, az olyan hagyományos családi értékek, mint a hűség, a körülmények nyomását is túlélő házastársi szerelem mintái még nem tűntek el a roppant gépezetből.
A történet szerint egyedül a véletlen az oka, hogy a háromfős pittsburgi kiscsaládból egy reggelen a törvény kiabáló emberei hurcolják el gyilkosság vádjával az anyát őrjöngő férje és zokogó négyéves kisfia mellől. Őt három év múlva fásult és megtört lelkű kisiskolásként, apját (Russell Crowe) családi mindenessé felfejlődve látjuk, aki keményen tartja magát, de felesége mind kevésbé bírja az életfogytiglan súlyát. Az irodalomtanár tehát Don Quijote páncélját ölti magára, és kész mindent feláldozni felesége megszöktetésének és családja újraegyesítésének céljából. Aprólékos felkészülés kezdődik, az internet minden csibészségre megtanít. Még magántanára is akad, az egykori fegyenc (Liam Neeson tömören jó jelenete) ad elő kellékekről és módszerekről. Hősünk mint továbbképzésre járó tanerő, mindent előkészít, amatőr létére kicsit belekóstol az alvilágba is, de erénye a filmnek, hogy közben nem lesz belőle pókember, sem Steven Seagal; be is húznak neki néhányat.
A lassan műfajjá felnövő „menekülő emberes” filmekben a rokonszenves – és tisztességes, adófizető – Polgár magával az amerikai állammal párbajozik, mely nagy átlagban korrekt módon intézi polgárai ügyeit, védi jogaikat a szabad véleményhez, hithez és életformához – sokszor más nyugati országok demokráciájának mércéjét is meghaladó mértékben. Ám igen sarkos, sőt merev tud lenni a szabadság tág határainak átlépése esetén. A Polgár ilyenkor veszi kézbe ügyét, hogy az igazságot – átmenetileg – önmaga szolgáltassa (A szökevény,Harrison Ford) vagy éppen a bürokratikusan lassú jogrendet írja felül (Váltságdíj, Mel Gibson; Elrabolva, Liam Neeson). Nem a terror híve ügyködik ilyenkor, éppen az amerikaiak büszkesége, a Függetlenségi Nyilatkozat fontos része lép életbe, miszerint az embernek joga van az őt (történetesen tévedésből) elnyomó kormányzat ellen fellépni. Emiatt érzünk finom erkölcsi fölényt a menekülő emberek oldalán csoportosulni, és ezért szorítunk nekik úgy, mintha zsarnokság ellen kelnének fel.
A film végső szöktetési/menekülési jelenete egyike a legyártott legizgalmasabbaknak, párszor tényleg markolnánk a kispárnát, mert épphogy megússzák a bakikat. Russell Crowe most biztosan hozza színészetének ismert erényeit, arcának apró rezdülései hitelesek, s itt többet ad belőlük, mint minapi Robin Hoodként. Ha el nem szúrja (ivászat, verekedések), korosztályának emlékezetes filmszínésze lesz, a híd szerepét töltve be a kommersz és a valódi művészi munkák között, mint mondjuk Tom Hanks az eggyel vagy Robert de Niro a kettővel idősebb nemzedékben. Élmény a feleséget játszó Elisabeth Banks alakítása is. Az agresszív karrierista nőből (szinte látjuk egy budai közértben biojoghurtot venni salátával) hamar narancssárga ruhás, fásult elítélt lesz, mert rossz helyen volt rossz időben. Nehéz egy ilyen átmenetet hitelesíteni, pláne, hogy jellemének lesz egy harmadik állomása is a végére…
Mostanában nem túl gyakori, hogy így együtt van minden: a színészet, a cselekmény és az üzenet. Elégedettek vagyunk tehát.
2011. 02. 25. (XV/8)
