„Ádám, passzolj, ne cselezz fölöslegesen, ez az Zolika, ügyes vagy, hajrá Szilvi, szereld le!” – hangzik a pálya széléről, ahol Sanyi bácsi az NBI.-es edzésekhez hasonló komolysággal irányítja a játékosokat. A megszólítottak pedig futnak, hajtanak, csúsznak, másznak még nyáron is, a harmincöt fokos melegben, igaz árnyékban, hiszen így, délelőtt a kispályát még árnyékolják a nagy akácfák, délután azonban melegebb lesz itt, mint a milánói San Siro stadionban. Az edző reggel kilenctől két-három órán át a kicsikkel foglalkozik, de ezek a srácok fáradhatatlanok, ezért még délután is visszajönnek kétkapuzni vagy két órát. Az egyik legkisebb játékos, Robika hajt a legjobban: csupán hétéves múlt, de máris valóságos labdazsonglőr. Beszélni viszont nem szeret, csak úgy félvállról veti oda az életről alkotott képét: focizni jó, mert a foci nem olyan, mint az iskola, itt engedik játszani. Hatalmas lendülettel csúszik be egy nála háromszor nagyobb fiú elé, nem éppen a legszabályosabban, de a labda az övé, csinál egy cselt jobbra, majd jó tíz méterről gólt lő. A társak gratulálnak, de szinte azonnal ellentámadásba kezd az ellenfél, mindenki fut védekezni, mert ugye csapatmunkáról van szó, ezt tanította meg alapként Sanyi bácsi. „Jó itt játszani, szeretek reggel idejönni, olyan komolyan vesszük az egészet, mint a nagy csapatok”– mondja Robi, amikor ivás közben beszélgetek vele egy kicsit. A Balog család ifjú sarja is büszke iskolás, édesanyja elmondta, hogy a gyerek élményekkel tele jön haza, meséli a pályán történteket, reggel már korán felkel, estig a telepen edz, és focista akar lenni. „A nyarak eddig a csínytevésekről, a lógásról, a csavargásokról szóltak, de most a foci kapcsán benőtt a gyerek feje lágya, a futball megtanította a fegyelemre, amit bizony sose hittem volna”– mondja mosolyogva az anyuka.
Sanyi bácsi, azaz Horváth Sándor élete mindig a labda körül forgott, már tizennyolc évesen a Honvéd nagy csapatában rúgta a bőrt, de dolgozott Mezey György keze alatt is. Máig azt vallja, hogy a foci, a sportfegyelem, valamint hogy az a kis kölyök, aki sportolni kezd és kitart, nem lesz tekergő csibész, akivel a szülők sem tudnak mit kezdeni. Sanyi bácsi szerint nincs tehetségtelen gyerek, a fontos az, hogy alázattal, és szeretettel forduljanak hozzájuk, mert így hamar megtanulják a foci alapjait. Állításának bizonyítására lányokat is toborzott a focisuliba, ahol mára a lánycsapat még a fiúk ellen is tisztességgel megállja a helyét.
A gyerekek számára Sanyi bácsi egy fogalom. A nap tizenkét órájában edző, de bizalmas barát is, mert a gyerekekkel foglalkozni kell, igénylik, hogy beszélgessenek velük, és meghallgassák őket, de sokszor igazságot is kell tenni közöttük. Sanyi bácsi tehát pedagógus is egyben, bár csak edzői végzettséggel rendelkezik. Támogató híján maga veszi a labdákat, ha nincs cipője valakinek, felhajt egyet, mert kell egy csapat, kell a kölyköknek a foci, a vakáció alatt is.
Kálmán Tibor, a városi önkormányzat sportreferense csak jót tud mondani a programról, amely egy ötletfelvetésből indult. Elmesélte, hogy Horváth Sándor szóvá tette a hátrányos helyzetű fiatalok, csellengők helyzetét, és a vita hevében megoldást is javasolt. A program mára túlnőtt az eredeti elképzeléseken, és valóságos tömegsportbázissá alakult, amit az önkormányzat a maga szerény keretei között támogat azzal, hogy a sporttelep használatát, és kisebb felszereléseket biztosít, valamint hogy az edzőt időszakonként foglalkoztatja. A pálya addig használható, amíg jó az idő, a téli folytatás azonban még nem garantált, mert nincs meg még hozzá a szükséges pénz.
„Minden gyerek egyforma a számomra, akár roma, akár nem” – mondja Sándor, aki maga is roma származású. A városka lakói békében élnek egymással, de a történelmi hagyományokat újabban élénken ápoló kisváros egyik terén, egy magas zászlórúdon árpádsávos zászló lengedez, talán egyedülálló módon az országban.
Megkérdeztem a családot, hogy mit szól apa hobbijához, mire egyöntetűen azt a választ adták: a család támogatja, mert az apa focisulija nem álom, hanem élet, mégpedig csupa nagybetűs élet.
2009. 09. 18. (XIII/38)
