Nem elképzelhetetlen, hogy évszázadokkal, esetleg évezredekkel ezelőtt a befagyott vízfelületeken egy nehéz, de simára kopott szikladarabbal játszottak elődeink. A jégkori-hőskori kezdetek óta a curling, azaz csúszókorong igazi, jeges csapatsporttá fejlődött. Aki már látott curlingviadalt, annak emlékezetében élénken él a jégen bóját csúsztató játékos, valamint a „takarítónő-jellegű”, jeget sikáló csapattárs.
A curling nem mai találmány: kialakulására él egy teória, ami téli vadászatokra vezeti vissza a játék mint ügyességi próba megszületését. Így a játék több évszázados múltra tekint vissza, már a 16. századból van egy skót írásos emlék, amely a jeget, a követ és a seprűt, mint egy sport eszközeit említi. Skóciában már az 1800-as évek közepén bajnokságot rendeztek, nem véletlen, hogy Észak-Amerika is skót emigránsok révén ismerkedett meg a curlinggel. Az első klub 1807-ben alakult, a játék pedig hamar közkedveltté vált. Bár Skóciában nemzeti sportnak tartják, valószínűbb, hogy Hollandia a játék hazája.
Már az első „curlerjátékost” kíváncsivá tehette a kő mozgásának iránya és sodródása, és a forgása közben kiadott „dörmögő” hang. Más emberek is hallották ugyanezt a hangot, és a játék beceneveként alkalmazták: máig is hívják gyakran úgy, hogy „a morajló játék” („the roaring game”).
Az egykori „kőbogyót” napjainkban gránitból faragják ki, súlya 20 kilogramm, 30 centiméter átmérőjű és 12 centiméter magas. A világon csupán két olyan bánya van, Skóciában és Walesben, ahonnan ez a típus előállítható. A söprögetést eredetileg arra használták, hogy hóesésnél vagy szélfúvásnál folyamatosan takarítsák a pályát, tekintettel a játékban levő kő zökkenőmentes útjára. Manapság már szinte mikroszkopikus szemcséket, illetve szennyeződéseket is letisztítanak a jégről, ami nagyban befolyásolja a sima aljú gránitkő sebességét és kanyarodási ívét, de a söpréssel leginkább hőt, s így vizet termelnek.
A játék egyszerű, a szabály alapja a baseballéhoz hasonlít. Minden csapat 4–4 játékossal vesz részt, egy játék nagyjából 2-2,5 órás, tíz end-ből, vagyis játékrészből, „tizedidőből” áll. Döntetlen állás esetén erre jöhet még egy 11-dik hosszabbítás. A játék színhelye egy keskeny, hosszú jégpálya, két végén egy-egy céltábla jellegű rajzolattal. A csapatok célja minden end végére az, hogy lehetőleg minél több kövük helyezkedjen el a „ház” középpontjához közelebb, mint az ellenfélé. Ennek érdekében kiüthetik az ellenséges követ is, ha az túl jó helyen áll. A kövek útja a jég sűrű söprésével bizonyos határokon belül befolyásolható.
A négy csapattag ellenfelével váltakozva végzi el a deliveryt, vagyis a kő kiadását, más néven a ház felé való küldését. Egy enden belül a delivery sorozat megismétlődik, azaz minden játékosnak két dobása van. Így egy end végére 16 kő sokasodik a pálya végén, persze nem feltétlenül a házban. Kívülről nézve meglehetősen komikusnak tűnhet, hogy két csoport felváltva eszelős iramban sikálja a jeget egy ellendített gránitkő előtt. A sportág szerelmesei azonban esküsznek rá, hogy nagy koncentrációt és állóképességet igénylő testmozgás.
A curling – az egyik legkifinomultabb jeges sport – ma már olimpiai sportág. Magyarországon egyébként csak egy hivatalos curlingpálya működik: a 2005 tavaszán épített kamaraerdei pályát azonban Közép-Európa legjobbjának tartják.
Ha kedvet kaptunk kipróbálni a curlinget, vegyük figyelembe, hogy a pályán négy fok van, ezért meleg, de kényelmes öltözékben menjünk, és vigyünk magunkkal egy tiszta talpú sportcipőt. Minden más kelléket a helyszínen biztosítanak: csúszó-talpat, seprűt, és persze a húsz kilós gránitköveket. A curlingpálya jege desztillált vízből készül, így négyszer gyorsabban csúszik rajta a kő. Ugye nem is olyan egyszerű ez, mint egy takarítás?
A curlingnek nagyon fontos protokollszabályai is vannak: ez az a csapatjáték, ahol nem fordulhat elő, hogy a vesztes csapat nem gratulál a győztesnek, ahogyan az sem, hogy a győztes csapat nem hívja meg egy italra a vesztes játékosokat.
2009. 01. 30. (XIII/5)
