Rudolf Augstein a háború utáni nemzetközi újságírás egyik legkiemelkedőbb alakja 1947. január 4-én adta ki az első Spiegel-számot. A brit megszálló hatóságok engedélyével megjelentetett, majd betiltott hamburgi Diese Woche cím? magazin vezetését huszonhárom évesen vette át – ebből lett később a Spiegel. Mint maga Augstein állítja, a Time és a Life magazin stílusát vitte át a német zsurnalisztikába.
Augstein lapja minden társadalmi réteget elért. Mérvadó politikai-kulturális-gazdasági folyóiratként tartja számon az értelmiség, melynek ízlését is formálni képes. Az évek során számos belpolitikai botrányt leplezett le, s egynek maga is "hőse" lett: 1962-ben, amikor a lap kritikus cikksorozatba kezdett egy NATO-beli hadgyakorlatról és benne a Bundes-wehr körüli visszaélésekről, Franz Josef Strauß, az akkori hadügyminiszter hazaárulással és tisztviselők megvesztegetésével vádolta meg a Spiegel főszerkesztőjét. A nevezetes ügy Augstein felmentésével és Strauß lemondásával zárult. "A háború utáni időszaknak, a maga patriarchális-katolikus rendszerével, a Spiegel-ügy vetett véget" – nyilatkozta egy ízben a főszerkesztő.
Maga a lap azonban továbbra is a tőle elvárt leleplező stílusban íródott. Évfolyamaiból bizonyos értelemben az NSZK botránykrónikája bontakozik ki. 1984-ben kirobbant a "Flick-affér" (a konszern politikai pártoknak juttatott jogtalan adományokat), később a "Neue Heimat" konszern lakáspanamáinak ügye, és ugyancsak a Spiegel leplezte le 1987-ben Barschel schleswig-holsteini CDU-s miniszterelnököt, aki a választási kampány alatt lehallgatta szociáldemokrata ellenlábasát. Az ötvenes-hatvanas években éles kritikával kísérte Konrad Adenauer kereszténydemokrata kancellár konzervatív irányvonalát, később támogatta Willy Brandt szociáldemokrata kancellár kelet felé nyitó politikáját (Ostpolitik). A hetvenes években Augstein néhány hónapot a liberális párt (FDP) képviselőjeként töltött a parlamentben.
A Spiegel persze világlap volt, Brezsnyevtől Szaddám Huszeinig, Reagentől Indira Ghandiig alig akadt állam- vagy kormányfő, akit ne in-terjúvolt volna meg. Naprakész jólértesültsége mögött komoly tudósítóhálózat áll, és rengeteg pénz sejthető. Bestsellerlistái a német olvasási szokásokat inkább meghatározzák, semmint visszatükrözik. A cikkeket központilag, sajátos, kaján, tekintélyromboló Spiegel-hangra szerkesztették át, miközben a "magazin" maga volt a tekintély, és nyíltan, olykor már-már szemérmetlenül nemcsak elemezte, hanem csinálta is a politikát. Hovatovább kultuszt csinált önmagából: valahány cikkben a lapot említették, csupa nagybetűvel írták.
A rangos hírmagazin máig megőrizte egyéni hangját, színét, s az új média korában is megáll a talpán: internetes honlapját több mint egymillióan látogatják, 2001-ben létrehozták a lap XXP videoadóját, melyen elsősorban neves közéleti személyekkel készítenek "élő" beszélgetéseket és interjúkat. Az ARD csatornán pedig már régóta látható a Spie-gel TV.
Mindezeket a sikereket a német közvélemény Augsteinnek tulajdonítja: 2000 elején száz neves kollégája az "évszázad újságírójává" választotta. Iring Fetscher politológus szerint Sigfried Unselddel (a Suhrkamp kiadó egykori vezetője) és Rudolf Augsteinnel Németország mondhatni háború utáni politikai és szellemi életének egy darabját veszítette el. (Papp Kornélia, Berlin)
2002. 11. 15. (VI/46)
