Pingvinmentés Afrikában

Pintér Ágnes, Tóbiás és a többiek Fotó: S. L.

Pintér Ágnes 14 éve foglalkozik pápaszemes pingvinekkel, ezért esett rá a választás,
hogy az Európai Állatkertek Szövetségének (EAZA) felkérésére magyar szakemberként
vegyen részt a nagyszabású nemzetközi mentési akcióban. (Az EAZA elnöke egyébként
ez évtől Persányi Miklós, a fővárosi állatkert igazgatója.) Pintér Ágnes már
itthon, saját pingvinsereglete közepette mesél afrikai munkájáról, miközben nevükön
szólítva madarait etetéshez készülődik. Elmondja: a szeptember végén befejeződött
munka sikere annak volt köszönhető, hogy a mentést rögtön a katasztrófát követő
órákban nagy erőkkel megkezdték. Ennek következtében összesen 41 ezer pingvint –
ebből 723 fiókát – már az elején begyűjtöttek a szennyezett vízből, majd gondos
kezelésbe vették őket. Így a víztisztítást követően, július elején már 21 ezer
tiszta madár visszakerült az óceánba. Az erőfeszítések következtében az állatpusztulás
mértéke mindössze 10 százalékos volt. A különböző telepeken dolgozó mentőcsapatok
naponta többször megetették, úsztatták az állatokat, vért vettek tőlük, amit
orvosi elemzés, majd az adatok nyilvántartásba vétele követett. A magas fokú
szervezettséget mutatja, hogy minden állatról naprakész számítógépes nyilvántartást
vezettek, amelynek alapján folyamatosan kiválogatták a már életképes, szabadon
engedhető példányokat. A mentési akcióban egy 132 tagú nemzetközi brigád, valamint
44 ezer, főként helybéli önkéntes vett részt, bőrszíntől függetlenül. Az egész
művelet két állatvédő alapítvány, a SANCCOB dél-afrikai szervezete és az amerikai
IFAW kezdeményezése és felügyelete mellett zajlott le.

Az azonnali mentőmunka azért volt fontos, mert az olajszennyeződéstől összetapadnak
a pingvintollak, elvesztik vízhatlanságukat, s így a ragacsos madár egyszerűen elsüllyed
és megfullad. A legyengült, megtépázott madarakat vitaminokkal, szardíniával, infúzióval
és egyéb kiegészítőkkel táplálták fel, s tolluk regenerálódása után
visszaengedték őket természetes közegükbe. Az állatok könnyen visszaszoktak – meséli
a szakember –, sokan közülük újabb fészkelő telepet kerestek maguknak. A családok
újraegyesítésére nem volt mód, mert nem ismerték meg egymást a rokonok, de ez nem
probléma, mert mindegyik példány fejletten, életképesen került viszsza élőhelyére.

A pápaszemes pingvin Dél-Afrikában hasonló nemzeti jelképnek számít, mint a kenguru
Ausztráliában. Afrika említett részén – pontosabban a Dassent- és a
Robben-szigeteken – a pingvinek meglehetős testközelben élnek együtt az emberekkel,
így utógondozásuk elvileg nem is okozott különösebb problémát. Érdekes, hogy míg
az egyik szigeten békebeli viszonyok uralkodnak, nyugodtan él együtt állat és ember
– olyannyira, hogy az óceánparti házak mellett költenek a madarak –, addig a másik
sziget elhanyagoltabb és lármásabb. Ott nagy a zsúfoltság, sok a szemét, rosszabbak
az állatok életkörülményei is. A békés szigetről származó állatok a rehabilitáció
során kézből ettek, megbíztak gondozóikban, a másik szigetről jövők azonban
nemegyszer rendkívül problémás esetnek bizonyultak: bizalmatlanok voltak, nem fogadtak
el ételt, ütöttek-vágtak. Őket csak embert próbáló küzdelemmel, libatömő módszerrel
lehetett megetetni vagy megvizsgálni. Végül is a madarak nagy többsége talpra állt,
némelyikük túlsúlyos is lett már, tehát épp ideje volt elengedni – említi
mosolyogva Pintér Ágnes.