És ebben nagyon sokat köszönhetünk a tiki-takának, amely játékstílusnak díszes temetését a spanyol–chilei meccsen láthattuk. Az elmúlt években, miközben egyre több csapat próbálta alkalmazni, más oldalról komoly kísérletek történtek ennek meghaladására – most már kimondható: sikerrel. Néhány nagyon komoly tanulsággal mégis járt ez a stílus: stabil labdajáratás nélkül egy csapat sem léphet pályára a siker reményével. Védőtaktikában kevés pusztán visszaállni és tolódni, a párharcokban erősnek lenni, több elemet kell kombinálni, hogy sikerrel lezárják a szervező csapat előtti területeket. Érdekes módon az egyik válasz az öt védős rendszer, ami nem a támadásokról való lemondást jelenti, hanem a szélek lezárását.
Ami ennek a játékstílusnak az ellenszere lett, az teszi most izgalmassá a futballt: a csapatok bátrabban vállalják fel a letámadást a pálya különböző zónáiban (ez a tiki-takára is jellemző). Nagyobb sebességű lett az alapjáték, az erőelemek hangsúlyossá váltak, és ismét lényeges a csatárok könyörtelen kapura törekvése. És ami a látványosságot erősíti: támadásokban a területi (stratégikus) szervezési elv dominanciáját ismét átveszi a pillanat felismerésének és gyors kihasználásának (taktikus) logikája. Öröm nézni a csatárokat, akik ismét nagy területeket bejátszva, kevés, gyors húzással hozzák játékba a kapu elé érkezőket. Ahogy látványos játékot hozott a tiki-taka, úgy most annak kimúlása is. Újra él a futball!
Természetesen a játékstílust alapvetően meghatározhatja a rendező ország futballtradíciója. A közönség elvárásai vagy egyszerűen a „hely” hatása is – amely tudjuk, hogy „hozzáad, de el is vesz” – hathat a vébé különlegesen jó játékstílusára.
2014. 06. 27. (XVIII/26)
