Büszkén hirdetjük és örömmel fogadjuk - a más nemzetbeliektől is -, amikor hangoztatják, hogy „a magyar az sportnemzet". Valóban, Hajós Alfrédtől (1896) Pekingig bezárólag 468 érmet szereztünk a 25 nyári olimpiai játékon, ebből 160 az aranyérmek száma. Kétszáznyolcvanöten mondhatják magukat olimpiai aranyérmesnek csöppnyi országunkban. Ezeknek az érmeknek a 99 százalékát a nyári olimpiai versenyeken szereztük. A világbajnoki statisztikák ugyanerről az arányról tanúskodnak. Ezért nevezhető rendkívülinek, hogy Magyarországnak van egy gyorskorcsolyázó világbajnoka, egykori világcsúcstartója. A gyorskorcsolyázás a téli sportok egyik legnépszerűbb sportága. A nyári spor-tok közül ez megfelel az atlétika (sportok királynője) futószámainak, melyeknek köztudottan kiemelt a nézettsége. Pajor Kornél tehát magyarként ennek a sportágnak került fel a csúcsára.
Pajor Kornél 18 évesen (1941) a Budapesti Korcsolya Egyletben csatolta fel először a hosszú korcsolyát. Egy évvel később a Budapesti Haladás Egyletben már építész hallgatóként kezdett kerékpározni. Az előbbiben elég hamar jöttek a sikerek. 1943-ban Hamburgban, majd Klagenfurtban nyert először nemzetközi versenyt ezerötszázon és ötezer méteren. Újító volt. Megváltoztatta a gyorsításhoz szükséges elrugaszkodás irányát. Addig a hátrafelé történő mozdulatot oldalra végezte el. Ez több erőt igényelt, de jelentősen gyorsabbá vált a korcsolyázás haladási sebessége. A mai gyorskorcsolyázásnak is ez a technikai újítás az alapja. 1947-ben főiskolai világbajnokságon ezüstérmet szerzett. 1948-ban a St. Moritz-i téli olimpián az esélyesek közé számított. Bár tízezer méteren „csak" negyedik lett, ez eddigi legnagyobb sikerünknek számít ebben a sportágban. (Hunyadi Emese ezerötszáz méteren osztrák színekben lett olimpiai bajnok.) Egy évre rá, 1949-ben Oslóban, a világbajnokságon már a magyar Pajor Kornéltól voltak hangosak a hírközlő szervek - a korizás őshazájában, Norvégiában. A négy távból álló összetettnek lett a világbajnoka. Azóta legjobb gyorskorcsolyázóink ezt az eredményt még megközelíteni sem tudták.
A bajnok nem akart hazajönni. Jól érezte, hogy tehetséges építészként nagyobb megbecsülésre számíthat Svédországban. Végül ott telepedet le. Regényes történettel szerelte le a csapatba épített politikai tisztet: elérte, hogy a csapatvezetőnek ki kelljen osztania egy rövid időre az útleveleket - és ez már elég volt számára az elszakadáshoz.
2012. 01. 27. (XVI/04)
