Edzésben a legkisebbek. Vajon labdába rúghatnak-e? Fotó: Lévay B.
Magyarországon jelenleg a lakosság alig egy százaléka focizik, míg ez az adat
a fociban nálunk előrébb járó nemzetekben a 8-10 százalékot is eléri. Nagyjából
60 ezer embert jelent ez, amiből a gyerekkorúak száma csupán 20 ezer. Ráadásul
rengetegen még serdülő korukban vagy korábban beleunnak a színvonaltalanságba, a
kilátástalanságba és a penészes, málladozó öltözők hangulatába. Egy erőteljes
erkölcsi megújulásnak kellene bekövetkeznie az utánpótlásnevelésben (is), hogy
végre szakmai szempontok alapján folyjon a klubokban zajló munka.
A színvonaltalanság leginkább az edzéseken mutatkozik meg. Számos trénert
megkérdezve az derült ki, hogy vidéken az utánpótlással foglalkozó edzők
átlagkeresete alig üti meg a 25-30 ezer forintot. A helyzet a fővárosban és a
nagyobb településeken sem sokkal rózsásabb. Jobb helyeken talán megkapják a
minimálbért, de az sem ritka, hogy az edzők társadalmi munkában végzik a
dolgukat. Ilyen jövedelmezés mellett pedig nem igazán találni az országban
minőségi edzőt, aki egyben jó pedagógus is. Szerencsére vannak kivételek,
ugyanis nem kevés azoknak a száma, akik szívből, pusztán a játék iránti
alázatukból hajlandók a gyerekekkel érdemben foglalkozni. A fennmaradó
utánpótlásedzők nagy része többnyire képzetlen, és rosszul bánik a gyerekekkel.
Megnéztünk két utánpótlástornát, ahol 8-10 éves gyerekek fociztak, és láttunk
olyan edzőt, aki felnőtt bajnokságon is ritkán tapasztalható hangnemben hordta
le a labdát rossz helyre passzoló játékosát. A kisfiú rezzenéstelen arccal
fogadta a trágár szavakat, láthatóan edzésben volt. Nyilván az sem meglepő, hogy
a focizó gyerekek is edzőjükhöz hasonló módon beszéltek egymással.
Másik nagy probléma, hogy a csapatokat jobbára a szülők állítják össze. Lapunk
több élvonalbeli utánpótlásjátékos szüleivel is beszélt, akik elmondták, hogy
pénzzel és egyéb támogatások révén bármelyikük gyermeke jobb elbánásban
részesülhet. Vannak szülők, akik élnek is ezzel, mondván: azt akarják, hogy
gyermekük a legjobbat kapja. Találkoztunk olyan szülővel is, aki más utat próbál
bejárni. Norbi apukája is olyan, aki a legjobbat szeretné a fiának, de mint
mondta, ő nem tud azért fizetni, hogy a gyereke rendszeres játéklehetőséget
kapjon. Inkább elvitte fiát vidéki felnőtt csapatba játszani, ahol pusztán a
tudása alapján döntik el, hogy játszik-e vagy sem. Norbi több fővárosi
utánpótláscsapatban is játszott nagy sikerrel, mindenhol nagy tehetségnek
tartották, de tavaly egész egyszerűen megmondták a szülőknek, hogy a fiuk nem
kerülhet be a csapatba, mert másnak kell ott játszani. „Nem hittem a fülemnek,
mintha ezzel azt akarták volna kifejezni, hogy a fiam elfelejtett focizni” –
értetlenkedett az apuka. Egy másik apa így fogalmaz: „Elképesztő, hogy saját
szememmel láttam gyerek Maradonákat és Zidane-okat, de ők egész egyszerűen
elkoptak az évek során, különböző okok miatt.”
A legkilátástalanabb a vidéki gyerekek helyzete. Magyarországon ugyanis egyelőre
még nincs kiterjedt megfigyelési hálózat, melynek révén a kisvárosokban focizó
tehetségeknek is ugyanolyan lehetősége lenne focistává válni, mint a nagyobb
városokba született gyerekeknek. Józsi egy ötszáz lelkes faluban született,
ahonnan gyakran futva járt át földúton a szomszéd település gyerekcsapatának
edzéseire. Volt olyan szezonja, amikor száz gól fölött termelt, és joggal
remélte, hogy valaki felfigyel rá. Nem így történt. Azóta Józsi főiskolás lett,
és, mint mondja, inkább a tanulással próbál meg kitörni a vidéki életből. Egy
másik kisvárosban Petinek összejött az, ami máshol Józsinak nem. Az ő tehetségét
felfedezte egy nagy múltú fővárosi klub, és le is igazolta. Egy hónap után
azonban ő döntött úgy, hogy otthagyja a csapatot, mert a körülmények még a
vidéki kiscsapatnál is jobbak.
Ma ott tartunk, hogy utánpótlásválogatottjaink sikert sikerre halmoznak, európai
megfigyelők ülnek a meccseiken. Ez nem a magyar utánpótlásképzés, hanem annak a
nagyon kevés „bázisnak” az érdeme, ahol rájöttek arra, hogy az igazi érték az
utánpótlásban van. Ahogy a Sándor Károly Futballakadémia vezetője, Tamási Zsolt
hangsúlyozta többször: „Számunkra is az jelentené a legjobbat, ha több, a
miénkhez hasonló létesítmény lenne Magyarországon, mert a fiataljaink fejlődését
az szolgálná igazán.” Sikereiket látva elmondható, hogy a helyes út már megvan –
csak minden klubnak rá kellene lépni.
2006. 11. 03. (X/44)
