Az amerikaiak Budapesten is megünnepelték a demokrácia csimborasszóját, a szabad választásokat. Négy éve annyira bejött a Corinthia Grand Hotel, hogy az Amerikai Kereskedelmi Kamara nem keresett új helyszínt. Az 1500 vendég hajnali négyig mulathatott volna, ha kicsivel éjfél után többségük haza nem megy aludni. Pedig ekkor még bőven volt azokból a tipizált tengerentúli nyalánkságokból, melyek miatt az esetenként nyelvi nehézségekkel küzdő magyar ajkú hallgatóság – akár az Indul a bakterház főhőse, Bendegúz – nagyothallott evés közben.
Mással végül is nem magyarázható, hogy a zsúfolásig telt pompázatos díszterem egyik végében szónokló Eleni Tsakopoulos Kounalakis, az Egyesült Államok budapesti nagykövete hasztalan próbálta kizökkenteni a helység túlfelén tömörülőket az abrakolásból. Az evőeszközök és porcelán találkozásának más körülmények között csodálatos szimfóniájával olyan mondatok versenyeztek, melyek mögött akár célzatosságot is sejthetnénk saját, félázsiai demokráciánk vonatkozásában: „Akármi is lesz a végeredmény, azt mindenki tiszteletben fogja tartani, és a győztes nem csak azokat fogja képviselni, akik rá szavaztak, ellenfelei jogait is meg kell védenie.”
A kaszinózásban csak Navracsics miniszter úr kurta beszédének elején állt be csendfázis („A mi érdekünk is, hogy jó elnöke legyen Amerikának”), ami a két ország himnuszainak végéig tartott. Ezzel a kötelező köröknek vége is lett, és a két kultúra különbözősége még szembeötlőbben tudott felszínre törni. A dress code szabad értelmezése olyanokat is szép számmal engedett át a biztonsági kapun, akik a bágyogszováti falunap óta nem csípték így ki magukat.
2012. 11. 09. (XVI/45)
