Lassan araszolva ránk esteledett, még szerencse hogy a „Göröngyös úton, sötét éjjelen át” jóslata nem teljesedett be, mert lerövidítettük az első napi távot, és Marosvásárhelyen éjszakáztunk a szolgálat erdélyi partnerszervezetének jóvoltából. A mintegy húsztonnányi adomány, amit a Hit Gyülekezete nevében a Gyimesi-szoros legvégső településére viszünk, már előttünk kiérkezett Vásárhelyre. A határon túli településeket húsz éve támogatja a szolgálat, már-már menetrendszerűen visszatérve az erdélyi településekre. Gyimesbükk, Bikafalva, Gagy, Farcád, Hodgya, Székelykeresztúr, a moldvai Magyarfalu, Torockó, Nyikófalva és legújabban Jedd község – ezek az erdélyi falvak voltak a célállomások, ahova rendre vittek és visznek segítséget a szervezet munkatársai. A mostani úti célunk Fagett, azaz Gyimesbükk, a Dani Gergely magyar tanítási nyelvű iskola.
A település földrajzi helyzete miatt különleges ennek az iskolának a státusza. Bákó megye egyetlen szórványiskolája, amelyben magyarul tanulhatnak a gyerekek, és ezt még inkább felértékeli, hogy valamikor itt húzódott az ezeréves magyar állam határa. A vásárhelyi éjszaka pakolással rövidült, majd a fagyos reggeli levegőt hirtelen enyhítette a nagy pelyhekben hullani kezdő hó. Az út hosszú, de végig az erdélyi híres helyeken vezet végig. A gyulakutai erőmű torzója, a szovátai Medve-tó, Farkaslaka, Székelyudvarhely, majd a Hargita fenyvesei, regényeket ihlető tájai bontakoznak ki a hóesésből, így nem csoda, hogy szinte végigmeséli az utunkat kísérőnk, Bondor Laci. A Fügéstetőn rövid pihenő, és az időjárás is megenyhül, a felhők között átsüt a nap, fehér ragyogásba vonva a gyimesi völgyet. Az iskolában már izgatottan várnak minket, és rokonként üdvözlik a „magyarokat”, mert errefelé így becézik az anyaországiakat. Antal Etelka igazgatónő kivezényli a felsősöket, akik a hatezer könyv láttán megjegyzik: szép az irodalom, de nem könnyű, és vigyorogva viszik a banános
ládákat, csak a tankönyvek láttán fanyalognak kicsit. „Ebből itt is van elég” – mondja az egyik fiú, és viccesen a kazánház felé indul, de Mihály bácsi az informatika és a matematika egyetlen férfi tanára csak úgy csángósan odaszól: „Ne te, ne”, és a fiú máris az emeletre veszi az irányt a ládával. Az óvodásoknak ajándékdobozok jutnak, a kicsik második karácsonyként élik meg ezt a napot. Az iskola kicsi, de egyre jobban felszerelt, mutat körbe az igazgatónő az öt tantermen, mindenütt vannak táblák, asztalok, jó minőségű székek, ami nagy szó errefelé, hiszen az iskola pár éve még a viharvert falusi iskolákhoz hasonlított. A Hit Gyülekezete Szeretetszolgálatának segítségével sikerült táblákat, székeket, asztalokat szerezni, sőt még számítógépek is kerültek a termekbe. Tavaly novemberben aztán az álom egy pár perc alatt elégett, szó szerint, hiszen egy rosszul bekötött kémény miatt az iskola a lángok martalékává vált, födémig lecsupaszítva álltak a falak. Errefelé nem szokás kétségbeesni: összefogást hirdettek, minden követ megmozgattak, minden kapcsolatot megrángattak, és közel húszmillió forintot költöttek az iskolára három hónap alatt. A Hit Gyülekezete is támogatta az újraépítést, aminek során az óvodai szárnyban létesítettek egy komplett fürdőszobát a
kicsiknek. Az ősszel még egy igazi játszóteret is „összedobtak” a marosvásárhelyi gyülekezet tagjai a magyarországi gyülekezetek anyagi támogatása mellett, hogy az udvar se álljon üresen – teszi hozzá Misi bácsi nevetve. A játékok kibontva, a könyvek a tanárok kezében forognak, lassan indulni kell visszafelé, mert másnap ismét hosszú nap elé nézünk.
A reggel megint túl hamar jött, Székelykeresztúrra és Gagyra visz az utunk, korán kell kelni és pakolni, mert a pityóka nagy része ide megy. Az úton a balavásári elágazásnál hagymafüzért veszünk, mert az itteni lila hagyma íze páratlan, édes, nem csípős, ha erre visz az útjuk, bátran ajánljuk a vásárlást.
A keresztúri elágazást Erdőszentgyörgyön érjük el, innen a Küküllő völgyébe megy az út. „A híres keresztúri vásár, ahová csizmát venni járt a császár” – írja Kányádi Sándor, versben utalva ezzel a városka fontos szerepére, amely mára erősen megkopott, de útikalauzunk, Bondor László szerint még így, kopottan is őrzi régi fényét. A városka közepén balra visz az út, és egyenesen Gagy faluba fordulunk. A település szélén egy
sáros domb, ahol faágakból font és betapasztott házakból épült illegális telepre jutunk. Reményt alig idéző tekintetű emberek élik itt zajos mindennapjaikat, nagy nincstelenségben, úgyhogy jó helyre jutott az adomány, a közel húsz mázsa krumpli. Elszorul a torok, a döbbenettől nehéz szólani, de az atyafiak hamar felvidítanak bennünket, boldogan sereglik körül az autót, és cipelik a dombra értékes rakományukat. Szóba elegyedünk pár férfival, kiderül, hogy jelenlegi állapotuk már jónak mondható, mert a vásárhelyi gyülekezetben jó páran megtalálták az addig ismeretlen jótevőjüket, tudniillik Jézust, a Krisztust. Van mégis remény, van innen kiút, mondja Sándor, aki két lovat hajt mindennap az erdőre fáért. „Megváltoztam, nem züllök, vannak terveim, céljaim, mert eddig azok se voltak, úgyhogy igen szegény ember voltam, de most már van, kiért éljek” – mondja csendes mosollyal a szája szegletében a nagyra nőtt ember. „Aki komolyan veszi a hitet, annak a sorsa elkezdett megváltozni” – veszi át a szót a polgármester, akivel a faluházban beszélgetünk az élet és a román társadalom gondjairól. Aztán a téli este hamar ránk köszön, még Vásárhelyen a helyiekre bízzuk, ami maradt, ők folytatják az adományok célba juttatását. Másnap Jedd községbe viszik az ajándékdobozokat, a helyi óvodában ötven izgatott kisgyerek várja őket.
2012. 02. 03. (XVI/05)
