1995-ben kezdtünk építkezni, 2005-ben költöztünk ide, éltük a kis életünket. Nyílászárókkal és árnyékolástechnikával foglalkozunk, redőnyöket, napellenzőket gyártunk – mondja Szeidl László.
A gazdasági válság az árnyékolástechnikát sem kímélte. 2008-ra Lászlóék pénzügyi nehézségbe kerültek. Sok vevőjük késve fizetett, miközben ők készpénz ellenében juthattak hozzá a soron következő megrendelések alapanyagához.
Szeidlék jó viszonyt ápoltak a szomszédokkal, többek között a tőlük két házzal odébb lakó F. Krisztiánékkal. – Összejártunk, beszélgettünk, szalonnát sütöttünk – emlékszik vissza a szebb időkre László, aki 2008 decemberében baráti segítségért fordult F. Krisztiánhoz. 120 ezer forintot kért, majd a megbeszélt feltételekkel időben vissza is fizette a pénzt. Hamarosan azonban újabb kölcsönre lett szüksége. Megint 120 ezer forintot kapott – heti 10 százalékos kamatra. – Ezt már nem sikerült időben törleszteni. Megcsúsztunk a részletekkel, és ha késtem, büntető kamattal sújtottak, ami a tőke 50 százaléka volt – meséli a férfi.
2009 áprilisában László folyószámlája 2,3 millió forint tőketartozást és 540 ezer forint kamathátralékot mutatott az uzsorásoknál.
Érdekes kérdés, hogy mivel tudták rávenni a megtermett, intelligens férfit az irreális és törvénytelen összegek kifizetésére. László azt mondja, F. Krisztián lelki nyomást gyakorolt rá: folyamatosan emlékeztette, hogy nem a saját, hanem vállalkozása – egy horgászbolt – pénzét kölcsönözte Lászlónak. (Az adós nem akarta, hogy a faluban híre menjen a történteknek.) A másik uzsorás pedig – F. Krisztián üzlettársa, egy bizonyos A. úr – többszöri fenyegetéssel, valamint múltjára és rendőrségi kapcsolataira hivatkozva bírta rá Lászlót a fizetésre.
Abból állt az életünk, hogy hétfőn, szerdán, pénteken vittük a pénzt, 20, 30, 50, 100 ezer forintokat, és ha csúsztunk, tőkésítették fel a kamatot ezerrel – mondja László felesége.
Mivel 2009 nyarára már egyértelmű volt, hogy a vállalkozás bevételeiből soha az életben nem érik utol magukat, az uzsorások azt tanácsolták Szeidléknek, vegyenek fel hitelt a házukra. Az ingatlan 8 millió forintot ér. A. úr kiterjedt kapcsolatrendszerének hála, képes volt elintézni 14 millió forint bankkölcsönt Lászlóéknak. A. úr a tranzakciót követően azonnal magához vett 10 százalék, azaz 1,4 millió forint „ügyintézési díjat”, míg a fennmaradó összeg részletekben vándorolt hozzá és F. Krisztiánhoz. László az idegösszeomlás határára jutott, fogai kihullottak, kórházba került. A. úr – kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhetően – marékszámra íratta fel a nyugtatókat számára. László néhány napra eltűnt, mint utóbb kiderült, öngyilkos akart lenni, hogy saját maga kiiktatása által védje családját. Végül életben maradt, az üzlet pedig pörgött tovább. A házhitel után egy telket is eladattak Lászlóékkal az uzsorások, az év végére annak ára is hozzájuk folyt be.
Summa summarum, a 120 ezer forint baráti kölcsön fejében Szeidlék egy év és egy hónap leforgása alatt 24,7 millió forintot fizettek F. Krisztiánnak és A. úrnak. Ezen túlmenően elbukták családi házukat és egy telket.
2010 februárjában fordultak segítségért Mali Zoltánhoz, Drávapiski polgármesteréhez. Mali szerzett már némi ismertséget az uzsora elleni harca által. A harcot a Személy- és Vagyonvédelmi Dolgozók Szakszervezete vezetőjeként vívja. Első lépésként munkatársaival feljelentést tettek az uzsorások ellen, majd maguk is akcióba lendültek.
Lászlóék ügyét a kecskeméti pecauzsora néven nevezzük, mert az uzsorások horgászboltot üzemeltetnek – mondja Mali Zoltán Szeidlék kiürítésre váró ingatlana előtt. Mint említettük, az egyik uzsorás háza alig ötven méterre áll Lászlóékétól. Átballagunk. A környék talaját jellegzetes futóhomok borítja, az ég is elhomályosul, ha felkapja a szél. F. Krisztiánéknak sikerült kiküszöbölni a problémát: automata öntözőrendszer harmatosítja a kerítésük előtt húzódó angolpázsitot – az utcán. És persze benn a kertben is, a mesterséges tó és a ház között. Csöngetünk, egy fiatalasszony kiabál ki ingerülten, nem kíván beengedni. – Tudja, hogy a férje uzsorakölcsönöket ad? – kiáltjuk kintről. A nőt nem éri meglepetés, enyhe tájszólással elhajt, aztán bevágja az ajtót.
Kevesen tudják, milyen nagy üzlet az uzsora – magyaráz Mali, miközben visszafelé sétálunk. – Mit gondolsz, ha valaki felvesz 10 ezer forintot havi 100 százalékos kamatra, és nem tud törleszteni, mennyivel tartozik egy év után? – 3 millióval? – saccolok néhány másodpercnyi gondolkodást követően. Hát nem. A helyes válasz: 40 millió 960 ezer forinttal.
Miután Szeidlék megkerestek, mi is megkerestük az uzsorásokat – folytatja a polgármester. – A. úr időközben kórházba került, rák támadta meg a szervezetét, mostanában kifordult szemekkel fekszik Kecskeméten. F. Krisztián viszont eljött a pécsi irodánkba, tisztázni a félreértést.
Hogy pontosan mi történt a szakszervezeti aktivisták és az uzsorás megbeszélésén, azt nem tudni. Tény azonban, hogy F. Krisztián bevallotta az uzsoratevékenységet, bár talán nem sejtette, hogy a szakszervezetisek rögzítik mondandóját: „Tudom, hogy saras vagyok” – hallható tisztán az uzsorás hangja, majd a nyomaték kedvéért megismételt kérdésre adott válasza: elismeri a felelősségét a bűncselekményben.
Az élet hamar igazolta a felvételkészítés helyességét. A. úrral folytatott konzultációja óta ugyanis F. Krisztián magának is ellentmondva tagadja, hogy megkárosította volna Szeidléket. A labda most a rendőrségnél pattog. Mali szerint eddig nem dolgoztak túl gyorsan, de reméli, hogy a hanganyag és több tanúvallomás hatására előbb-utóbb beindul az igazságszolgáltatás.
F. Krisztián éppen csalit értékesít, amikor váratlanul beállítunk a boltjába. Kisportolt testalkatú, rövid frizurájú, harmincöt-negyven év közötti férfi, különös ismertetőjele nincs. A szeme kicsit véres. Mali szerint az ijedtségtől. – Jó napot, Krisztián – köszönti illendően a polgármester –, kukacot vennénk alacsony THM-re. F. Krisztián zavartan áll a pult mögött. – Szép boltot csinált az áldozatai pénzéből, Krisztián. Nem szégyelli magát? – folytatja Mali.
F. Krisztián nincs beszélgetős kedvében. Kérdezzük, ímmel-ámmal válaszolgat, de érdemben semmit nem mond: – Nem mondok semmit. Se azt, hogy igaz, se azt, hogy nem igaz. Nincs miről beszélni – feleli a pult mögött járkálva. – Ismeri Szeidl urat? – kérdezem Krisztiánt. Persze, néz az ajtóban álló Lászlóra, a szomszédja. – Miért tette tönkre az életét? – Ez egy provokáció – állítja Krisztián, majd arra hívja fel figyelmünket, hogy bízzuk az ügyet a rendőrségre, hiszen László feljelentést tett. Ebben igaza van, a beszélgetés meg amúgy is eléggé nyögve-nyelős, úgyhogy elköszönünk. – A tárgyaláson találkozunk – mondja Mali, és kifordulunk az üzletből.
Szeidl Lászlóék története nem csak a több mint 10 ezer százalékos TMH miatt egyedi, hanem azért is, mert úgy tűnik, talpra tudnak állni. A Személy- és Vagyonvédelmi Dolgozók Szakszervezete felkarolta a családot: a napokban költöznek Drávapiskibe, ahol Mali Zoltán telket és házat biztosít számukra. Sőt, költözik Szeidlék két alkalmazottja is családostul, ugyanis a vállalkozás is újraindul. Civil szervezetek, egy multicég és kisegyházak összefogásával felépítenek egy 300 négyzetméteres árnyékolástechnikai üzemet. S hogy mi ebben az üzlet Mali Zoltánnak? A polgármester azt mondja, eltökélt szándéka, hogy munkaszerető emberekkel dúsítsa a falu lakosságát, mert jelenleg egészségtelenül magas a segélyből élők aránya.
2010. 05. 21. (XIV/20)
