„Jelenleg, 2007 tavaszán 9 ember megölésével vagyok gyanúsítva. Hogy ki
vagyok én?” Nagy László 1971-ben született Budapesten. 1990-ben érettségizett,
majd továbbtanult a tököli katonai repülőtéren: 1992-ben kiváló minősítésű
repülőgépműszerész-vizsgát tett, 1994-ben sorkatonai szolgálatra vonult be.
Előbb híradós, majd felderítő lett.
„És talán itt kezdődött el, ami a börtönbe juttatott” – írja Nagy már-már
beteges fegyvervonzalmára utalva. Azonban nemcsak ez a vonzalom, de a férfi
önértékelése sem mondható normálisnak: „Én az ország egyik legjobb
hangtompító-szakértője vagyok, sajna illegálisan. Más országban, például
Svájcban, milliomos lennék ezzel a szakmai tudással.”
Nagy azt állítja, hogy a kilencvenes évek végén megismerkedett több szerbiai
magyar háborús veteránnal, akiknek hangtompítós fegyvereket gyártott. Később
barátságba keveredtek, és a veteránok annyi megrendeléssel látták el Nagyot,
hogy a férfi otthagyhatta időközben elvállalt börtönőri állását.
„Közben a legális életem megváltozott, 1997 elején leszereltem a
büntetés-végrehajtástól. Főleg a fegyverszerelésből éltem ezután.”
A naplóban hangsúlyos részt kap egy bizonyos Radó, a veteránok főnöke: „Viszont
volt valami, amin meglepődtem. Martin mindig Radónak hívta Tibit. Megkérdeztem –
ki az a Radó? Lövöldözés után leültünk ebédelni, »Tibi« barátom pedig
bemutatkozott. Elmondta, hogy az igazi neve Radovan Pavics, Magyarországon Szabó
Tibor névre kiállított hamis iratokkal él, a régi barátai-bajtársai hívták
Radónak.”
Ez a momentum azért lényeges, mert Nagy a móri gyilkosságot, a veszprémi
postásgyilkosságot és több, eddig még fel nem derített bűncselekményt is Radó
számlájára írja naplójában.
Radó azonban nem létezik – állítják egybehangzóan a rendőrök és Nagy felesége,
illetve a naplóból könyvet író Nothoff Ingrid is. Az újságíró a Heteknek azt
mondta, hogy egy laikus számára is feltűnhet a hazugság, hiszen a „veteránok”
olyan átlagos nevet viselnek, mint Szabó, Kovács, illetve Igor és Radovan (Radó).
Mobiltelefonjuk nincs, Nagyon kívül senki nem tud a létezésükről. Még a hús-vér
valóság, Weiszdorn Róbert tettestárs sem, aki pedig beismerte, hogy ő állt őrt
2002 nyarán a móri bankfiók bejáratánál, miközben Nagy László lemészárolta a
bent tartózkodó nyolc embert.
De ne szaladjunk ennyire előre, és vegyük komolyan a Radó-szálat. Annál is
inkább, mert feltételezések szerint „Radó” valójában maga Nagy. Ha pedig így
van, hasznos információk származhatnak valóságos bűncselekményekkel kapcsolatban
a gyilkos irományából. (Nothoff szerint egyébként a rendőrség több, a naplóban
leírt eseményben nyomoz: ezért is különös, hogy Nagy naplója úgy jutott ki a
börtönből a feleségéhez, hogy sem a büntetés-végrehajtás, sem a rendőrség nem
tudott róla. Az igazságszolgáltatás színvonaláról egyébként már korábban jó
látleletet nyújtott, hogy a móri ügyben két ártatlant ítéltek el.)
„Az első emberölésről 1997 végén szereztem tudomást. Radó felkeresett, mérges
volt. Adott egy pisztolyt, hogy nézzem meg, mert bedöglött. Miközben szereltem,
megkérdeztem, miért ideges. Nem nagyon akarta elmondani, de végül csak kibökte:
az egyik fegyverkereskedő átverte. Úgy döntött, hogy kivégzi a madarat, majd
elássa. A sírt előre kiásták, elcsalták a fickót, le akarta lőni, erre bedöglik
a fegyver. Úgyhogy kézzel fojtotta meg.”
Ugyanez a történet a rendőrség olvasatában: 2008. január 17. A móri mészáros
néven elhíresült, tavaly júliusban öngyilkosságot elkövető Nagy László újabb
áldozatának földi maradványait találták meg a rendőrök a Pest megyei Páty és
Budakeszi között, egy kis erdőben. Az áldozat egy 1997-ben eltűnt férfi, aki a
fóti belügyi bázis gondnoka volt.
A férfi azt követően tűnt el, hogy el akarta adni vadászpuskáját, ezért újságban
is meghirdette a fegyvert. Mint utóbb kiderült, erre a hirdetésre jelentkezett
Nagy László, aki a fegyver kipróbálása címén az erdőbe csalta az eladót, majd
megölte, és elásta a holttestet.
A gyilkos időközben úgy döntött, hogy ismét legális munkát vállal. Új munkahelye
egy tatabányai festéküzlet lett. A boltvezető hölgynek feltűnt, hogy a férfi
gyakorlóruhában, övében fegyverrel jelent meg az első munkanapon. A nő ma Nagy
László özvegye. „Elkezdett udvarolni nekem. Nagyon finoman. Annyi figyelmet és
kedvességet kaptam tőle, amennyit nem is gondoltam, hogy férfi adhat. Nagyon
tudott szeretni, és nem lehetett nem viszontszeretni. Nem vettem észre, hogy
mikor lett az a pillanat, amikor már nem tudtam nélküle élni, egyszerűen kellett
nekem” – nyilatkozta a nő Nothoff Ingrid könyvében.
A pár összeköltözött, tombolt a szerelem. Az asszony semmit nem tudott férje
másik életéről. „Laci nagyon militarista volt, arról mesélt, hogy a barátaival
éjszakai kirándulásokon vesz részt, lőgyakorlatokon. Nem érdekelt különösen a
dolog” – mondta utólag a feleség.
Aztán eljött 2002. május 9. A móri mészárlás napja. Nagy így ír naplójában: „Radót
és Weiszdorn Robit én vittem el Mórra kocsival, de hogy mit csináltak, miért
gyilkoltak, mi történt a bankban – minden részletet később tudtam meg.
Radó és Robi délben bement, én a banktól távolabb parkoltam, és várakoztam,
vártam a srácokat. Hogy mi történt bent a bankban? Radó később elmondta nekem:
Robi hibázott egy nagyot, ezért alakult ki az ölési cselekmény! Hatalmas hiba
volt. A többit már mindenki ismeri: nyolc halott.”
Nagy azt állítja – persze csak Radó beszámolójára hivatkozva –, hogy a
megbeszéltekkel ellentétben Weiszdorn lelőtte az őrt, és ezután Radó felszólítás
nélkül mindenkit kivégzett.
Nagy felesége aznap is a festéküzletben dolgozott. Este a híradóban hallott a
móri vérengzésről, ám férjével nem tudta megbeszélni a részleteket, mivel Nagy
aznap vidéken töltötte az éjszakát. „Azt mondta, hogy Biatorbágyon van egy
kamionterminál, ahol ő a biztonsági őrök főnöke, az a feladata, hogy ellenőrizze
őket.” Utólag kiderült, hogy nem is létezett a cég. Nagy felesége számára az
volt a döbbenetes, hogy férje korábban megmutatta neki a biztonsági őrök ruháit,
nadrágokat, ingeket. „Nem egy-kettő volt – mindegyik különböző méretű –, hanem
több tucat. Azért döbbentem meg, mert ha nem létezett ez a cég, akkor minek vett
annyi ruhát?”