A Vizsolyi család. "Mindegyik gyerek édesapának, édesanyának szólít bennünket, és mi is édes gyermekeinknek tekintjük őket" Fotó: Réti Dóra
"Borsod-Abaúj-Zemplén megyében több mint kétezer gyermek él állami gondozásban, akiknek hatvan százaléka – országosan példamutató módon – nevelőszülői hálózatban került elhelyezésre" – mondja Lukácsné Juhász Mária, a B.A.Z. megyei Gyermekvédelmi Szakszolgálat igazgatónője. Az ő kezdeményezésére jött létre a nevelőszülők napja, amelyet idén harmadik alkalommal rendeztek meg Miskolcon. Az eseményen a megye 130 településéről mintegy ötszáz nevelőszülő és a gondozásukban élő 1300 gyermek, illetve fiatal vett részt, hogy tapasztalatokat cseréljenek, és minél szélesebb körben megismertessék a hivatásos nevelőszülői tevékenységet.
A Vizsolyi házaspár nem kevesebb, mint kilenc gyermeket nevel. Őket kérdeztem az életükről.
Az apa (István): – A feleségemnek nem lehetett gyermeke, s ez volt a döntő szempont abban, hogy jelentkeztünk nevelőszülőnek. Először Mónika került hozzánk háromévesen 1994-ben.
Az anyuka (Erzsike): – Hónapokig nem mondta nekünk, hogy anya és apa, majd körülbelül egy év után ő állt elő azzal, hogy hadd szólíthasson bennünket édesanyának és édesapának. Másfél évvel ezelőtt fogadtuk örökbe Mónit, majd fél évvel azután került hozzánk Szandra, Kitti, Brigitta.
Apa: – Nagyon szerettünk volna Mónikának testvért, de inkább testvéreket. Hiába vettük őt körül szeretettel, a gyerekek hiányoztak neki. Ekkor a családgondozó felvetette, hogy legyünk hivatásos nevelőszülők, mert olyan szépen bánunk a gyerekekkel. Kértük, hogy hadd gondolkozzunk ezen, hiszen nem igazán tudtuk, hogy mi a különbség a hivatásos és a hagyományos nevelőszülő között. Aztán amikor baleset ért a bányában, ahol dolgoztam, azt mondtam, hogy most már teljesen a gyerekeknek szentelem az időmet, s így lettünk hivatásos nevelőszülők. A három lány után jött kétévesen Bendzsi. Róla megtudtuk, hogy van egy testvére az intézetben, de őt nagyon nehéz volt megtalálni, mert Bendzsi az édesanyja nevét viselte, a testvére viszont az apjáét. Végül mégis megtaláltuk Mikit, és őt is magunkhoz vettük, hogy együtt legyen a két testvér.
– Tudtad, hogy van testvéred? – kérdezem Mikit.
Miki: – Nem. Itt találkoztam először vele, és nagyon jó érzés, hogy van testvérem.
Apa: – Ezt követően történt, hogy betegség miatt felszámolódott egy nevelőszülő család, és szóltak nekünk, hogy van ott egy szívbeteg kisfiú, Ádám, vállalnánk-e. Mi örömmel vállaltuk, és elhoztuk magunkhoz. Két hónappal az után, hogy idekerült, teljesen megszűntek a szívproblémái, a gyógyszereit sem kellett szednie.
– Az orvosok mit mondtak, hogy minek köszönhető a gyors gyógyulás?
Apa: – Az egyik doktornő azt mondta, hogy a kellemes közérzet, a pozitív változás nagyban befolyásolja a gyerek idegrendszerét, ami kihat a szívre és a gyomorra, ugyanis gyomorproblémái is voltak. Ádám gyakorlatilag amióta idekerült, vagyis négy éve tünetmentes. Őt követte Petike, aki értelmileg fogyatékos, mozgáskorlátozott és nagyothall. Úgy került hozzánk, hogy elmondták nekünk, van egy ilyen kisfiú Nagybarcán, aki nagyon vágyik a szeretetre, s kár lenne, ha olyan intézménybe kerülne, ahol ezt kevésbé tudják megadni neki. Tizenötször voltunk látogatni úgy, hogy minden gyerek jött velünk, és mindannyiunknak megesett a szíve rajta. A gyerekek nagyon szeretik egymást, de a Petikénket megkülönböztetett szeretettel veszik körül, főleg Kitti.
Anya: – Peti hároméves volt, amikor hozzánk került. Rágni, ülni nem tudott, csak négykézláb húzta maga után a lábait. Kádba nem tudtam tenni, mert féltem, hogy belefullad. Ma már ott tart, hogy ha fogjuk a kezét, tud lépegetni. A hallása is sokat fejlődött, és magától kialakított egy olyan mutogatási rendszert, amiből mindent megértünk, hogy mit szeretne.
Apa: – Őt rendszeresen visszük Budapestre a Heim Pál Gyermekkórházba és a siketnéma-intézetbe, valamint Miskolcon két speciális óvodába. A keresztlányunk
Dévényi-masszázzsal lazítja, nyújtja, erősíti Peti izmait, hogy jobban tudjon járni.
Anya: – Most már tudja tartani magát, s a szakemberek szerint fog tudni járni is.
Apa: – Utolsóként Kati került hozzánk másfél éve, tizenhét évesen. Neki súlyos családi problémái voltak, s szó szerint bemenekült a gyermekvédelembe. Ő most jutott el oda, hogy kezd feloldódni, kinyílik előttünk, elfogad bennünket szülőknek.
Kati (akinek a vállán épp Móni nyugtatja a fejét): – Nem hittem volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni egy idegen családban, eleinte úgy tűnt, hogy nem fog menni. A fordulatot az hozta, hogy volt egy nagyon súlyos személyes problémám, amivel kapcsolatban nem bíztam senkiben, de ők segíttetek ebben a helyzetben, s innentől fogva érzem itt otthon magam. Egy év után tudtam apunak és anyunak szólítani a nevelőszüleimet.
Apa: – Öt roma származású, egy halmozottan fogyatékos gyerekünk van a kilencből, így nálunk teljesen természetes a tolerancia. Mindenkivel szemben egyforma mércét állítunk fel, persze figyelembe véve képességét, korát. Mi egy boldog család vagyunk. Mindegyik gyerek édesapának, édesanyának szólít bennünket, és mi is édes gyermekeinknek tekintjük őket. Soha nem mondtuk nekik, hogy így szólítsanak minket, maguktól választották ezt, gondolom azért, mert érzik azt a szeretetet, amit adunk nekik, s többek között így hálálják meg.
– A faluban hogy vélekednek Önökről?
Apa: – A közvetlen környezetünk, s akik ismernek bennünket, azok nagy elismeréssel szólnak rólunk. Akik viszont nem ismernek, azok közül többen azt mondják, hogy pénzért csináljuk, hogy ebből építkeztünk, hogy a kocsit ezért kaptuk, és ilyeneket. Szűntek meg baráti kapcsolataink amiatt is, mert például ennyi gyerekkel nem lehet elmenni egy partira. Mi azonban jól érezzük így magunkat. Hallottam szakembereket arról beszélni, hogy kiégéshez is vezethet a sok gyerek nevelése. Mi egyáltalán nem érezzük ezt, sőt el sem tudjuk másként képzelni az életünket.
***
2003. 06. 13. (VII/24)
