A Dzsumbuj. Szemét állapot Fotó: Somorjai L.
Emberek jöttek-mentek az idők során, a Dzsumbuj megmaradt annak, ami – szégyenfoltnak a lelken, bélyegnek a homlokon. Ahogy belépek, az udvaron váratlanul dermesztő látványban van részem. Két suhanc pisztolyt szegez rám a gangról. Értetlenül állok arcukat fürkészve, s közben átvillan az agyamon, talán mégsem volt halott ötlet pénztárcámat, irataimat, autómat otthon hagynom. Ott állok fényes nappal, zsebre dugott kezemben diktafonnal és – röhej, de – fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. A külvilág, az utca zaja alig tizenöt lépésnyire bezárul mögöttem. Nem messze tőlem kifordul egy földszinti ajtó. Kisfiú lép ki rajta állig bebugyolálva, utána fölbukkan anyja is. A pisztolyok csöve feléjük fordul, az asszony – elképesztő – hanyag pillantással veszi tudomásul, hogy utánam ő a célpont. Szeme se rebben, amíg elhaladnak mellettem. Érzem, lazulok. Kezdem felfedezni a poént a jelenetben, és valami bárgyú vigyort a fiúk arcán. A fegyverek ugyanis patronosak. Közelebb lépek. Enyhe mosollyal próbálom feloszlatni az idegeneknek kijáró bizalmatlanságot. Jelzem, vevő vagyok a humorra.
– Szevasztok srácok, egy újságtól küldtek, beszélgethetnénk, feltéve, ha nem lőttök agyon?
Nevetnek, nevetünk, felhívnak. Kis helyiségen át – valami előszoba lehet – egy konyhafélébe vezetnek.
A plafon két méter húsz centinél. Akaratlanul is összehúzom magam. Azonnal megfog a lerobbant vasúti várótermeket idéző jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető hangulat, a kockás kőpadló, a zöld olajfestékkel félig bemázolt fal, hiányzó vakolat és az elmaradhatatlan savanyú szag. Szék sehol. A szobákban sem, ezért egy ágyra ülök. Szemben velem a sápadt szekrénysor polcáról, egy keretből maga a bérlő mosolygós képe mered rám, mintha meg akarna győzni életének egy boldog epizódjáról. Szemem fölött egy technikai csoda: ereszcsatornából fabrikált hősugárzó. Melegnek meleg, mint ahogy életveszélyesnek is életveszélyes.
– Ekkora a lakás? – kérdezem.
– Ekkora
– válaszol az idősebb, olyan kigyúrtka, nemsokára talán felnőtt lesz.
– Hányan laktok itt?
– Úgy tízen, tizenketten – szól a másik, a baseballsapkás.
– Ebben a kis lakásban? Hogy fértek el ennyien? Egyáltalán hány négyzetméter ez?
– Huszonvalahány. Nem tudom, még nem mértem le. Az ágyakat meg kinyitjuk
(Huszonhat négyzetméteresek a dzsumbuji szoba-konyhás lakások – a szerző.) Közben az ágyon a takarók alól boglyas hajú leányka bújik ki – lehet vagy kétéves. Hatalmas vajas kenyeret szorít magához, mindent összemaszatol. Olyan csendben volt, jó, hogy nem ültem rá.
–
gyerekek is vannak, négyen-öten, a többi felnőtt. Ismerek olyant, ahol tizenhárom gyerek is van.
– Ők itthon vannak?
– Elmentek munkába.
– Milyen itt az élet, nem veszélyes környék ez?
– Nem olyan veszélyes. Ha van valami gond, lerendezik egymás között, ha nem, akkor háború. Előszedi mindenki, amije van. Azoknak is van emberük, tuti.
– Bandák vannak?
– Én nem ajánlanám, hogy a kezük közé kerüljél.
– Nekem azt mondták, itt minden van az égvilágon. Drog, prostik – készüljek fel.
Bólogatnak, lapos pillantással méregetnek, mire a testépítő-palánta kimegy a konyhába, nem látom, mit csinál, onnan magyaráz nekem.
– Tudod, vidékiek vagyunk. Ha adnak itt interjút, akkor adnak érte pénzt. A múltkor jött egy ilyen pali, azt mondta, ad pénzt, csak beszéljek. Kérsz kávét?
Hamarosan kis m?anyag pohárban meg is kapom az italt, finom. Zavar, hogy a pisztolyokat végig a kezükben tartják. Óvatosak, idegesek, látszik, nemigen tudnak hova tenni. Az izomka töri meg a csendet.
– Nemsokára veszem az igazi pisztolyt!
És ki akarja lőni a villanykörtét a patronossal.
– Miért? Ennyire kell?
– Kell, muszáj ide – feleli.
A konyhában elköszönök. Pont ott álltam meg, ahol éjszakánként egy hatvannégy éves férfi szokott aludni. A kövön. Egy emelettel feljebb aprócska nénivel elegyedek szóba, aki be is hív. Nem akarja, hogy lássák, kivel beszélget.
– Mióta lakik itt?
– Csak ötven éve. Akkor palota volt, munkásemberek lakták. Én hét gyerekkel jöttem ide. Itt nőttek fel. De akkor minden embernek dolgozni kellett. Rengetegen voltunk ebben a kis szobában. A lányom feltört egy mosókonyhát és felhurcolkodtak az apró gyerekkel. Jöttek a rendőrök, és visszadobáltak mindent. Mikor másodjára felhurcolkodtak, akkor már itt volt a tévé is. Na mindegy. Bent maradtak a mosókonyhában.
– Mit szólna hozzá, ha lebontanák a telepet?
– Isten őrizz! Ezt a rablótanyát megszüntetni? Hát volna lelkük?
– Tényleg rablótanya?
– Az hát.
– Meg szokták látogatni a gyermekei? Nem féltik itt?
– De, haragszanak is. Bármelyik befogadna, ha mennék – mondja tűnődve.
Igyekszik emlékei közül kiválasztani számomra valami olyat, ami fontos lehet.
– Mióta romlott le a telep? Nekem azt mondták, egyedül ne is merészkedjek ide.
– Bizon\'-bizon\'. Idefigyeljen. Volt a nyáron az az őrült razzia. A rendőrnőt ott ütötték le a sarkon. Ezek már csak a komendósoktól félnek. Az egyik úgy behúzott egy csibésznek, hogy felrepedt a szája. Mert pofázott. Régen mások voltak a rendőrök. Járt ide az a
nagyfejű. Hát az nem ijedt meg a saját árnyékától sem. Ilyen kell ide! Nemrég láttam egy csomó rendőrt az egyik lakásnál, és látom, hogy az ember sír. Míg elvitte a kislányát az iskolába, föltörték a lakását. Lepedőbe tették a tévét, a videót. Tinédzserek voltak, itteniek.
– Volt itt gyilkosság is?
– Még nem volt – elbizonytalanodik. – Nem tudom a pincébe\' nincs-e
? Ma meg a folyosó végén azért sírt az a k
, mert a férfiak elmentek valahova betörni, és a kamera felvette őket. Na, most elviszik az unokáját is. Kár érte, gyerek még.
És csak beszél, beszél tovább.
– A szomszédom betörő – állítja egy másik hölgy, de megijed, mert nem szeretné, ha a neve bárhol is szerepelne. – Az alattam levő szinten is. Balra fent prostituáltak laknak, tele van velük a telep. Nincs itt erkölcs, a fiatalok pedig hamar megpróbálnak mindent. Ezt látják, ezt csinálják. Már szellenteni sem lehet, hogy ne tudna róla valaki. Nyáron a legdurvább, mert a bűzt nem tudja elnyomni a hideg. Az egyik családért éjjel jöttek a rendőrök, a folyosó végig véres volt, amikor lemostam. Aztán van itt lenn egy bolt, a tulaj kiszaladt egy piros lámpánál álló Barkashoz és levett róla egy nagy, csokival megrakott dobozt, mire a vezető kiszállt, és jól helybenhagyta. A szétszóródott csokit behozták a Dzsumbujba, akkor mindenki azt ette. Amit a lopásból összeszednek, itt bent árulják – mondja az aszszony.
– Mit mondjak még? Az ételhordó fiú kocsijának a kerekeit kiszúrták, az alumínium edényeit kajástól vitték el, hogy pénzzé tegyék. Az azóta mindig rohan. Elege lett a leckéből, elátkozott ez az egész hely – ömlik továbbra is a szó az asszonyból.
– Ha kábítószert akarnék venni, hova kellene becsöngetni?
– Menjen a kocsmába, az is itt van. Ott vehet, ha már megismerik.
Egy emelettel feljebb rám szólnak: – Ki maga? Tévés vagy micsoda, újságíró? Hozzanak egy bombát oszt robbantsák fel az egészet!
Hangoskodásunkra mások is kigyűlnek.
– Hé, Dögös Mari, nincs egy cigid? – kiált egy huszonéves lány a túloldalra.
– Várjá\'! Írjanak, azt is írják meg, hogy két napja nincs gáz, meg fogunk veszni! Már telefonáltam a tévének, hogy jöjjenek ki.
– A gázt ki tudják fizetni?
– Nehezen. Mások villannyal fűtenek, az olcsó. Pedig sok lakásban nincs is villanyóra. Amikor kijöttek lecserélni az órákat, mellettem a szomszéd nem akarta beengedni őket. Beállt a küszöbre és ordítozott velük: "Menjenek a francba! Ez nekünk nem kell!"
– Mi van azokkal a lakásokkal, amelyeken nincs ablak? Ott is laknak?
– Nincs semmi, ki van szerelve minden, még a vezetéket is kiszedik a falból. Budi.
Koncepció! Az, ami nincs
Tökfejek, boszorkányok, szellemek és csontvázak: honnan ered a Halloween valójában?
Több ezer éves hagyományokból épül fel a pogány szelleműző ünnep »
‘56 egy párizsi gyermek szemével
Külföldön is hatalmas izgalommal követték az akkori eseményeket »
Újév, rettenetes napok és a bűnbánat ereje
A rós hásánát követő időszak a önvizsgálat, bűnbánat, bűnvallás és a megtérés ideje »