hetilap

Göncz Árpád és dr. Szabó András. "A bíróságnak nincs joga megbocsátani, de a köztársasági
elnöknek joga van kegyelmet adni"    Fotó: Korbely Attila

– Ön az elmúlt ötven évben a jogtudomány számos területén kutatott és
dolgozott. Hogyan látja: az emberalkotta jogrendszereknek, alkotmányoknak, törvényeknek
mennyi közük van az igazsághoz, és mennyire vehetjük ezeket rendíthetetlennek, örökérvényűnek?
Ami ma jogszabály, az holnap már nem lesz az, tegnapelőtt sem volt az. Egy járási bíróság
hoz egy ítéletet, amit igaznak vél. Ugyanezt az ügyet a megyei bíróságon egészen másképp
fogják látni és értékelni. És ha netán még feljebb kerül, ott valószínűleg meg
fog születni az ügy harmadik "igaz" értékelése. Hogy egy konkrét dologra is
utaljak: ki döntheti el, hogy kinek van igaza a Kunos-ügyben, a köztársasági elnök
úrnak vagy Dávid Ibolya igazságügyminiszter asszonynak? Úgy tűnik, azok az igazságok,
amelyekkel a jogalkotók, törvényhozók operálnak, nem egyértelműek, sőt nagyon is sérülékenyek,
bizonytalan lábakon állnak. Van-e tehát a társadalom szférájában olyan igazság,
amit rendíthetetlennek, örökérvényűnek vélünk?

– Ez egy nagyon katartikus és izgalmas kérdésfelvetés. De azt kell hogy mondjam Önnek:
ilyen igazság szerintem nincs. Az az igazságfogalom, amivel mi dolgozunk, nagyon is törékeny,
körülhatárolhatatlan és – ha akarjuk, ha nem – mindig valamilyen érdekhez kötött.
Tehát az, hogy ki mit lát igazságnak vagy igazságtalanságnak, ebben az érdekei
akarva-akaratlanul is szerepet játszanak. Például egy munkanélküli égbekiáltó társadalmi
igazságtalanságnak látja, hogy ő munkanélküli lett. Egy gyáros viszont, vagy egy
munkáltató azt tartja igazságosnak, hogy ha nincs szüksége valakinek a munkájára,
vagy nincs vele megelégedve, elbocsáthassa. Ezzel szemben a szellemi szférában létező
igazságok, amilyen például az erkölcsi igazság, ezek örökérvényű, stabil igazságok.
Mert ugye annak az igazságát, hogy ne ölj, ne lopj, senki sem vitatja. Az erkölcsi törvényekbe
foglalt igazságot az embernek meg kellett fogalmaznia egy szabályban, egy normában,
mert a tilalom az, ami a magatartást szabályozza: "Ezt ne tedd, mert ha megteszed,
gyilkos vagy." A bűntudat így születik meg. A legérdekesebb dolog az, hogy ez a bűntudat
hogyan csapódik le az ember személyiségében. Akkor történnek az igazi tragédiák,
mikor ez az erkölcsi bűntudat be sem épül, vagy ha beépült, egyszer csak valamilyen
módon kitörlődik az emberből.

– Mire gondol konkrétan?

– Biztosan olvasta Thomas Mann Mózesről szóló, A törvényhozó cím? kisregényét.
Ez tulajdonképpen képes beszéd a fasizmusról. Arról szól, hogy Hitler ezeket az
emberi és erkölcsi törvényeket lábbal tiporja. De az igazi tragédia az, hogy ezen törvények
puszta létezését is tagadja, és azt mondja: mától az életedet nem ezek fogják irányítani,
hanem azok a törvények, amelyeket én adok neked. Tudniillik, mikor Hitler azt mondta,
hogy új törvényeket hoz, ahol nem tiltott az emberölés, ezzel a német katonákat, az
alattvalóit, sőt az egész német népet felmentette a bűntudat alól. A Führer lett a
törvényadó, ilyen módon Mózes helyébe próbált lépni.

– Miért érzi mindig úgy az ember, hogy ahány jogszabály, annyi igazság?

– Egy jogszabály, mikor a cselekvés irányát megmutatja, akkor egyúttal
megmondja azt a szituációt is, amelyben ezt a szabályt alkalmazni kell vagy lehet. Nos,
ha ez a szituáció megváltozik, akkor ehhez képest kell a szabályon is változtatni.
Ha a szituáció változatlan, de a szituációban résztvevő felek változnak valami oknál
fogva, akkor is tördeltté kezd válni az igazság, s máris nem tűnik olyan egységesnek,
vagy ércbe öntöttnek.

– Megvilágítaná a praxisából egy konkrét esettel, amit mondott?

– Vegyünk például egy közelmúltban történt esetet. Egy édesanya a halálba
segíti nagyon szeretett gyermekét a saját kérésére. A gyermek gyógyíthatatlan,
eszméletlen fájdalmai vannak, amit az orvosok nem tudnak már enyhíteni. A diagnózis
szerint hetek vannak hátra. És mi erre a cselekményre a jog első reakciója? Az, hogy
emberölés. Szándékos emberölés? Igen. Előre kitervelt és megfontolt szándékkal?
Igen. Akkor tehát bűnös. Aki pedig bűnös, azt meg kell büntetni, ugye? És ha, tegyük
fel, az ölést a büntetőjog halállal bünteti, akkor itt nincs apelláta, a gyilkost
halállal kell büntetni. Igen ám, de a büntetőjog az emberi viselkedésnek, magatartásformáknak
sokszor pontosabb anatómiáját adja, mint a legzseniálisabb erkölcstan. Most nézzük
meg ezt a szituációt közelről. Saját vérszerinti leszármazottját öli meg az anya.
Igen, de nem gyilkos motívumból teszi, hanem – úgymond – szeretetből. Micsoda
paradoxon! Bűnt követett el "szeretetből". Nos, a jog ezzel számol, és a büntető
törvénykönyvben külön rendelkezik az ilyen esetekről.

– Ezek szerint az anyát első fokon felmentették?

– Nem, nem mentették fel. A bíróság helyesen minősítette az esetet, és a
megfelelő rendelkezéseket alkalmazta. Bűnösnek mondta az anyát, de enyhe büntetést
szabott ki rá a körülményeket figyelembe véve, vagyis a gyilkosságnak egy úgynevezett
privilegizált, enyhébben elbírálandó esetét állapította meg. Majd ezután jött
egy fellebbviteli bíróság, ahol is a másik bíró ugyanezt az esetet súlyos bűncselekménynek
minősítette. De az ő indokai kifogásolhatóak voltak.

– Ilyenkor mi a megoldás?

– A megoldás ebben az esetben egy jogilag szabályozott, de büntetőjogon kívüli intézmény,
a kegyelem volt. A köztársasági elnök úr kegyelmet adott az anyának. A kegyelem során
elengedhetik a büntetést, elrendelhetik a büntetés enyhítését, vagy pedig azt, hogy
a büntetést nem kell végrehajtani. Szóval a kegyelem bármit megcsinálhat. Ez
tulajdonképpen egy isteni kegy, ami abszolút és korlátozhatatlan. Ezt, gondolom, nem
kell magyaráznom.

– Most kell csak igazán magyaráznia. Tudniillik, ha ez egy abszolút és korlátozhatatlan
jog, amellyel élhet az elnök úr, akkor miféle igazság nevében, vagy milyen jogosítvány
alapján korlátozhatja, teheti semmissé az igazságügyminiszter, ahogyan a Kunos-ügyben
nemrég történt?

– Semmilyen alapon. Amit Dávid Ibolya miniszter asszony tett, az a joggal való
visszaélés tipikus esete, mondhatnám iskolapéldája.

– Értelmezné ezt a helyzetet?

– Az Alkotmány szabályozza a kegyelem intézményét: a köztársasági elnök elnöki
jogkörébe utalja. Úgy is mondhatnám, hogy ez az ő egyik államfői jogosítványa. A
kegyelem valamikor a király hatásköre volt, aki egy személyben volt a kormány feje és
a végrehajtó hatalom feje. De van a köztársasági elnöknek más alkotmányos jogosítványa
is, ilyen például a kinevezés joga. Az Alkotmány azt mondja, hogy az államfő – Göncz
Árpád – politikailag nem felelős, azonban a kinevezés járhat nemkívánatos következményekkel
is. Például ha egy nemzetbiztonsági szolgálat által felderített, de még le nem
leplezett katonatisztet, ha úgy tetszik kémet kinevez véletlenül vezérkari főnöknek
vagy tábornoknak. Hogy ezt ne lehessen megtenni, vagyis hogy politikai felelősséggel párosítsák
a kinevezési jogosítványt, ezért az Alkotmány bevezette az úgynevezett ellenjegyzés
intézményét. Az előző példánál maradva, az ellenjegyzés azt jelenti, hogy a honvédelmi
miniszter, aki javasolja X-et, vagy Y-t tábornoknak, felelősséget vállal az illető hátteréért.
És azt mondja: Önnek, köztársasági elnök úr, nem kell külön megvizsgálnia az
illető urat, mert én már megtettem. Tehát ha akarja, nyugodtan aláírhatja a kinevezést.
Az Alkotmány, mikor a köztársasági elnök jogosítványait felsorolja, záró passzusként
odaírja, hogy a kormány illetékes minisztereinek ellenjegyzésével válik érvényessé.
Ez a passzus elvileg ott van a kegyelmi jogosítvány mellett is. Igen ám, de ha
tartalmilag megnézem az ellenjegyzés értelmét, és ezt összevetem a kegyelem abszolút
jogával, akkor világosan látszik, hogy itt nincs értelme, nincs funkciója az
ellenjegyzésnek. Vastagh Pálnak eszébe nem jutott, hogy keresztezze az elnök kegyelmi
határozatát. Soha. Ő pontosan tudta, hogy mi az ellenjegyzés értelme és tartalma, és
mit jelent a kegyelem. Én nem hinném, hogy a miniszterasszony vagy Orbán miniszterelnök
úr ezt ne tudná. Ebből következően egyértelm? számomra, hogy a kormány meg akarta
regulázni a köztársasági elnököt, és ehhez egy formális jogi érvet használt.

– Ha ez így van, akkor mégis hogyan és mivel tudott érvelni Dávid Ibolya?

– A legfőbb érvként azt mondta, hogy ő nem akarta a Legfelsőbb Bíróság jogerős
ítéletét felülbírálni, mert ehhez nincs joga. Csakhogy ez az érv itt használhatatlan.
Ez kérem szépen jogi mellébeszélés, egy közhely. Merthogy a Legfelsőbb Bíróság
jogerős ítéletét senkinek nincs joga felülbírálni, nemhogy az igazságügy-miniszternek,
de még a Parlamentnek sem, sőt, a köztársasági elnöknek sem. De Göncz Árpád nem
is ezt tette – ő kegyelmet adott. Ő azt mondta, igen, megbüntették, bűnösnek találták
jogosan, de én kegyelmet adok. Ez a kegyelem. A bíróságnak nincs joga megbocsátani,
de a köztársasági elnöknek joga van kegyelmet adni. Egyébként a kegyelem "intézménye"
a mindennapjaink gyakorlatában is benne van. Egy jó családban ezt az apa, a szülők
szinte naponta gyakorolják. Igen, az apa megbocsát, ha úgy tetszik, kegyelmet gyakorol,
és ezzel feloldja a konfliktust. Szó sincs arról, hogy a gyerek viselkedését
helyeselné, csak egyes esetekben megbocsátja, mert ő egy szerető apa. És ez csodálatos
dolog.

– Mint nemzetközileg elismert büntetőjogász, hogyan látja, a büntetésnek
tulajdonképpen mi a célja? A bűnhődés jogilag hogyan magyarázható? Mi az értelme?
Magyarázható-e bárhogyan is?

– Látszólag én olyan büntetőjogi elmélet híve vagyok, ami első pillanatban megrázó,
kemény és szigorú. Tudniillik én azt mondom, hogy a büntetőjogi büntetésnek nincs
célja. Az mind mellébeszélés, hogy majd foglalkoznak vele, és a börtönben így
megjavul stb. Ha volt is ilyen érvelés, az mindig csak leplezése volt annak a puszta ténynek,
hogy a büntetés célja önmagában van. Nincs külön ettől elkülönített cél. A büntetőjog
egészének nem az a funkciója, hogy a bűnösöktől megvédje az embert, hanem hogy a bűntettektől
védjen. Tehát a büntetőjog tettközpontú és nem tettesközpontú. Sokszor hallani,
hogy a büntetésnek arányosnak kell lennie. Igen ám, de mivel arányosnak? Az igazságérzetemmel?
Vagy a sérelem arányával? Nem. A tett súlyával. Ha megtalálom a konkrét tett súlyával
arányos büntetést, akkor ez a büntetés igazságos. A megtorlás értelme pedig a bűnhődés
révén az, hogy kiengesztelem a jogrendszert azért a sérelemért, amelyet elkövettem
ellene.

– A jogrendszert kell kiengesztelnem? Nem azt a személyt, aki ellen elkövettem
valamit?

– Elsősorban az ember a jogot sérti meg. Tegyük fel, hogy megöli valaki Pityi Palkónét.
Na most, mióta létezik ez a parancs az erkölcsben és a jogban, hogy ne ölj, azóta a
konfliktus a gyilkosság miatt nemcsak a gyilkos és Pityi Palkóné között van, hanem
itt a joggal is konfliktusba került a tettes, azt is megsértette. S ebben a pillanatban
ez már nem az ő magánügye, hanem a jog révén közügy. Tehát ezek után nem teheti
meg azt, hogy odamegy Pityi Palkóhoz és megkérdi tőle: "Mondd, te Palkó, mivel tudnálak
kiengesztelni azért, amiért elvágtam a feleséged torkát?" Erre azt mondja Pityi
Palkó: "Hát instállom, adjon nekem tíz tinót, jatt a jattba, azt el van intézve."
Erre a jog azt mondja: "Hoppá, álljunk csak meg! Hát itt nem Pityi Palkót sértették
meg – neki kárt ugyan okoztak valóban, mert megölték a feleségét –, de a jogot sértették
meg!"

– Úgy tudom, Ön volt a halálbüntetés eltörlésének előadó alkotmánybírája.
Hogyan érvelt, illetve hogyan szólt ez a döntés?

– Ebben a határozatban, a legnagyobb örömömre, sikerült a testület egészét meggyőznöm
ennek az álláspontnak a helyességéről. Ez a döntés úgy szólt, hogy a halálbüntetés
alkotmányellenes, azért, mert az Alkotmánynak az életre vonatkozó rendelkezéseivel
ellentétes. Az élethez való jog egy abszolút jog, az embernek egyik legcsodálatosabb
joga. Ezt nem lehet korlátozni, mert ez a korlátozás az élet megszüntetését, korlátozását
jelentené.

– András, mit csinálna akkor, ha mondjuk a lányát brutális módon megölné
valaki, és a tettest még ott a helyszínen elkapná?

– Azt hiszem, ott helyben gondolkodás nélkül megölném, ha lehetőségem lenne rá.

– És jogosnak érezné, amit tesz?

– Ott, abban a felfokozott pillanatban ezt valószínű, nem is tudnám mérlegelni. De
holtbiztos, hogy ha akkor a kezem közé kapnám, megpróbálnám megölni.

– Ez ellentmond annak a döntésének, amelyről az előbb beszélt.

– Más a magánember, az egyes ember indulata, gyűlölete (abban a pillanatban jogosnak
vélt bosszúja), és más az állam nevében, a jogrend nevében ítélkező bíró vagy
bíróság.

– De gondolom, a bíró is emberből van, és nem jogszabályból vagy m?anyagból.

– Egy jó bíró nem dönt, nem dönthet a magánemberi indulat, gyűlölet, vagyis privát
érzelmei alapján. A törvény alapján, a jogi meggyőződés alapján köteles dönteni.
Jogi meggyőződése nem mindig esik egybe magánemberi meggyőződésével. Mellesleg, ha
egy ilyen ügyben érintett volnék, az eljárási szabályok engem ki is zárnának. Személyes
elfogultsággal nem lehet ítélkezni. Elvileg. Gyakorlatilag persze attól még lehet. De
ez nyilvánvalóan egy kizáró, összeférhetetlenségi ok lenne. A bosszú, a gyűlölet
soha nem jó tanácsadó. Sem a jogban, sem a magánéletben.

– A bosszúnak van jogi értelmezése?

– A bosszú nem más, mint az elkövetett rossz viszonzása korlátok nélkül. És
ebben az a lényeg, hogy korlátok nélkül. Tehát adott esetben, ha valaki az ember
feleségét pofonvágja, akkor, teszem azt, ha vérmérséklete olyan, úgy is
megbosszulhatja, hogy hasbaszúrja az illetőt. Tehát ez járhatatlan út. Száz szónak
is egy a vége: az élet egy olyan kincs, adomány, amit a magánszférában is és a
jogszabályok szférájában is óvni és védeni kell. Hadd idézzem Adyt – és higgye
el, a bíró is emberből van –, aki ezt hallatlanul tömören és egyszerűen így
fejezte ki: "Az Élet szent okokból élni akar."

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek