A denauer, Kohl, Merkel – korszakalkotó politikai szereplők a második világháború utáni Németországból. Közös bennük, hogy az Adenauer alapította kereszténydemokráciából jöttek, hogy több mint egy évtizeden át álltak a (nyugat-)német kormány élén (Adenauer 14, Kohl 16, Merkel – 2005-ös hatalomra kerülése óta – eddig 13 évig), ám hogy a történelmi emlékezet hogyan őrzi meg a nevüket, az ennél jóval bonyolultabb kérdés.
A weimari Németországban a porosz tartományt irányító, és a nácizmus alatt 11(!) éven át (praktikusan a hitleri időszak egészében) őrizetben tartott Konrad Adenauer történelmi érdeme nem pusztán a szabad világ iránti elkötelezettséggel kialakított szövetségi politikája, a harmincéves háború lezárása, vagyis 1648 óta mérgesedő, tragédiák sorozatát okozó német–francia ellenségeskedés De Gaulle tábornokkal együtt történt felszámolása volt – az idős kereszténydemokrata kancellár történelmi tettei között kitörölhetetlenül ott van a nyugatnémet–izraeli megbékélés érdekében tett erőfeszítése, a David Ben Gurionnal kialakított kiváló kapcsolata is, ami a náci Németország jóvátehetetlen gaztettei után nyitott új korszakot a németek és zsidók kapcsolatában.
Kohl kancellár életének utolsó évtizedeit beárnyékolta családtagjaival folytatott hidegháborúja – ez azonban mit sem változtat azon, hogy a nyolc évig Nyugat-Németország, majd újabb nyolcig az egyesült Németország kancellári tisztségét betöltő államférfi a szovjet blokk leomlásában rejlő történelmi esélyt olyan eréllyel ragadta meg, és vitte véghez hazája egyesítését, amire a német történelemben csak a száz évvel korábbi, Bismarck-féle egyesítés időszakában láttunk példát. Adenauer kötelezte el Németország nyugati felét a szabad világ, a NATO és az atlanti kapcsolat mellett, és Kohl volt az, aki ebbe a szövetségi rendszerbe a keleti tartományokat is bevonta.
2018. 10.31. (XXII /44)
