Észak-Szíria, vagy Rozsává, ahogyan a kurdok mondják, már akkor is készült a török offenzívára, amikor 2015-ben ott voltam. Nemcsak a dél-törökországi etnikai tisztogatások, a diyarbakiri történelmi óváros elpusztítása miatt, de politikai szükségszerűségből is. A szíriai PYD (Demokratikus Egyesülés Pártja) a testvérszervezete a törökországi PKK-nak (Kurd Munkáspárt), amely szeparatista törekvései miatt terrorszervezetként van nyilvántartva Törökországban, Erdogan elnök pedig abszolutista hatalmát előszeretettel támasztja alá a „kurd fenyegetés” ütőkártyájával, ami általában etnikai tisztogatásokban és a kurd városok konkrét katonai megszállásában csúcsosodik ki.
A szíriai polgárháborúban gyakorlatilag teljes függetlenséget szerzett északi kurd területek már régóta szúrják a török vezérkar szemét, konkrétan például ők akadályozták meg (elvágva az északi utánpótlási utakat), hogy Törökország fegyverrel, pénzzel és egyéb forrásokkal lássa el szélsőséges iszlamista szövetségeseit (például az An-Nuszra frontot), akik Aszad elnök megdöntésén ügyködtek. Az egyesült kurd kantonok emellett menedéket és utánpótlást biztosítottak a törökországi PKK-s kurd gerillák számára, akikre igencsak rájárt a rúd, mert a szíriai konfliktus kirobbanása óta gyakorlatilag akármi történt is Törökországban, az biztos, hogy válaszként a török hadsereg megbombázott néhány kurd települést, offenzívát indított ellenük.
Egyetlen politikai elemzőnek sem lehet meglepő, hogy a törökök által „Olajfaág”-nak nevezett hadművelet elkövetkezett. Mégis, a török cinizmus, ami az egész eljárást jellemzi, és a nagyhatalmak cinkos hallgatása azért elgondolkodtatja az embert, hogy mi, a „haladó Nyugat” nevezhetjük-e haladónak magunkat, beszélhetünk-e igazságosságról és tisztességről egyáltalán.
2018. 01.26. (XXII/4)
