Vallónia, Belgium egyik tartománya majdnem sikeresen akadályozta meg a CETA aláírását. Végül az utolsó pillanatban, múlt hét csütörtökén sikerült megállapodniuk az unióval, amely egy dokumentumban biztosította a kételkedőket arról, hogy az egyezmény nem jelenti majd
a nemzeti szuverenitás és a demokratikus módon választott helyi parlamentek és kormányok jogainak további lebontását. Így kerülhetett sor vasárnap az EU–Kanada csúcsra Brüsszelben, ahol végül a miniszteri tanács épületében aláírták az egyezményt.
A vallonok nem először mondtak nemet a megállapodásra. Az első vétót áprilisban adták le, és októberben két hét alatt újabb három alkalommal szavaztak nemmel a CETA-val és annak sokak szerint legfontosabb elemével kapcsolatosan, a nemzetközi befektetők és az egyes államok közötti jogviták rendezéséről. A brüsszeli bürokraták az utolsó pillanatban értették meg, hogy ha nem tudják megnyugtatni a vallonokat, akkor akár teljesen kudarcba is fulladhat az egyezmény aláírása, ami nemcsak ellehetetleníti az EU tárgyalási pozícióját, hanem nevetségessé is teszi azt a rendszert, amelyben egy többéves munkát egyetlen parányi provincia meg tudott hiúsítani a végén.
Az unió aggodalmai elsősorban ezzel függtek össze, nem azzal, hogy megszüntesse a vétó okát, amely miatt a Transzatlanti Kereskedelmi Egyezmény (TTIP) is hosszú időre parkolópályára került. Azt ugyanis egyértelműen látja mindenki, hogy a TTIP körül nem arról zajlik a vita, hogy az egyik térségből a másikba beszállított csirkék fertőtlenítése hogyan folyjon, hanem arról, hogy hogyan lehet kiiktatni az egyes országok kifinomult jogrendjét annak érdekében, hogy bizonyos gazdasági szereplők a lehető legelőnyösebb helyzetbe kerüljenek.
A vallon parlament baloldali vezetője, Paul Magnette a polgárok jogos kritikáit fogalmazta meg, aminek eredményeképpen az ISDS-elem (Investor-State Dispute Settlement – Befektetők és Államok közötti viták rendezése) miatt a vallon parlament nem fogadta el a megállapodást. Ez az eszköz annak a konkrét lebonyolítására szolgál, amikor – nagyon leegyszerűsítve – különböző nemzetközi nagyvállalatok bíróság elé citálják azokat az államokat, ahol a megítélésük szerint hátrányos helyzetbe kerülnek, ha az adott parlament, élve a jogaival, olyan törvényt fogad el, amely számukra nem megfelelő.
A CETA ennek érdekében az unió és Kanada által fizetett, és ennek megfelelően független bírói rendszert hoz létre, amely ezeket az ügyeket kiemeli az érintett ország jogrendjéből, és egy párhuzamos jogi környezetet alakít ki a multinacionális vállalatok számára, lényegében aláásva a nemzeti parlament hatáskörét, amely egy vesztett per után ráadásul az ISDS miatt eleve hátrányban levő adófizetők pénzéből kénytelen kártalanítani a céget.
Ezért volt arra szükség, hogy további munkajogi, környezetvédelmi és fogyasztóvédelmi garanciák kerüljenek bele a megállapodásba; az utolsó pillanatban született dokumentumban kijelentik, hogy egyéni befektetők profitja érdekében nem lehet majd igénybe venni az ISDS-t. Egyes kritikusok szerint viszont a megállapodás szövege nem tartalmaz ilyen egyértelmű tiltást. Magnette szerint a többi kérdésben sem egyértelmű a szövegezés, így a megállapodással alapvetően „úgy járunk, mintha zsákbamacskát vennénk”. Ezt a véleményt támasztja alá az is, hogy a dokumentum 1500 oldalas, és nincs benne tartalomjegyzék sem – így nem egyszerű sem áttekinteni, sem értelmezni.
Az EU-Kanada szabadkereskedelmi megállapodással kapcsolatosan az unió viszont azt várja, hogy jelentős lökést ad majd a gazdasági fejlődésnek, új munkahelyek, illetve az egységesített engedélyeztetési vagy környezetvédelmi szabályozások miatt. Ezt hivatott elősegíteni az is, hogy a két régió között jelenleg fennálló vámokat 99 százalékban teljesen kiiktatják majd, és bár konkrét feltételekkel,
de megkönnyítik a szolgáltatások és befektetések áramlását is a két régió között.
A Financial Times elemzése szerint Brüsszel ezzel megtette az első lépést az unió széthullása felé, a politikusoknak ugyanis meg kellene érteniük, hogy a polgárok számára is egyértelműen látszanak a súlypontok a kommunikáció ellenére is. Kanada gazdasága annyira nem jelentős, hogy nagy lökést adhasson az uniós gazdaságnak, viszont a nemzetközi befektetőknek kedvező homogén szabályok és a nemzeti jogrend fölött álló bíróságok politikailag igen érzékeny témát jelentenek Európában is. Amennyiben a politikusok nem lesznek képesek a polgároknak felvázolni az őket érintő előnyöket is, nagyon valószínű, hogy további, a Brexithez hasonló kezdeményezések jöhetnek a jövőben, és „az integráció következő lépése először a széthullás lesz”.
2016. 11. 04. (XX/44)
