Huszonnégy óra alatt 11 minisztert menesztett az új brit kormányfő – amivel a modern idők „legbrutálisabb” kormányátalakítását hajtotta végre a szigetországban. Theresa May drasztikus lépésével egyértelművé tette: szakít elődje hagyatékával, és a maga útját akarja járni.
A legnagyobb vesztesek David Cameron lojalistái voltak: elsőként a pénzügyminiszternek kellett távoznia, aki számos merész ígéretet tett a gazdaságra vonatkozóan, de ebből nagyon keveset teljesített. A helyét Philip Hammond vette át, akit precíz tisztviselőnek tartanak, ezért nem csoda, hogy megmaradt Cameron kabinetjéből, amelyben 2014 júliusától külügyminiszterként szolgált.
Nagy-Britannia második női kormányfője a legnagyobb meglepetést Hammond utódjának kinevezésével okozta. A Tory-vezetésért folyó küzdelem során hátba támadott Boris Johnson került a külügyi tárca élére, ami nem kis megrökönyödést váltott ki a határokon túl. Az európai politikai elitben némelyek kendőzetlenül adtak hangot véleményüknek – hazugnak, gyávának, vagy egyenesen viccnek nevezve London egykori polgármesterét. Jean-Marc Ayrault például a megszokott diplomáciai udvariasságot félretéve azt a kérdést tette fel, „hogy lehet az az ember hiteles tárgyalópartner, aki hazudott a britek kilépéséért folytatott kampány során?” Johnson láthatóan nem vette szívére a francia külügyminiszter megjegyzését, és kijelentette: „A június 23-ai népszavazás eredményei után elkerülhetetlen, hogy bizonyos mennyiségű vakolat leomoljon Európa hivatalainak plafonjáról.– Mint mondta: –Nem ezt az eredményt várták, és egyértelmű, hogy véleményüket őszintén és szabadon hangoztatják.”
2016. 07. 22. (XX/29)
