Idén nyáron részt vettem az Arab Liga Sharm el-Sheikh-i csúcstalálkozóján, melynek az arab világban megnövekedett terrorcselekményekre adható válaszok volt a témája. Ennek keretén belül kértem interjút Fúád Állam kormányzótól, aki a két részre osztott félsziget déli részéért felel. Ott található az egyiptomi turizmus ütőere, az olyan városok, mint Sharm el-Sheikh, Hurghada, Dahab, melyek az egyiptomi turizmus nyolcvan százalékát adják.
A kormányzó, aki egyébként korábban az egyiptomi hadsereg ezredese volt, egy privát klubban fogadott. Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy a 2013 óta tartó erőszak, ami a félsziget északi részét jellemzi, átterjedhet-e délre, illetve hogyan próbálják megakadályozni, hogy az időközben az Iszlám Állam vezetőjének, Abu Bakr al-Baghdadinak hűséget esküdött egyiptomi-palesztin terrorszervezet, az Anszár al-Beit al-Mákdísz (A szent ház őrzői) és támogatóik átszivárogjanak a békésnek mondott délre.
Az ezredes akkor a lehető legnagyobb meggyőződéssel azt nyilatkozta, hogy „elképzelhetetlen az átszivárgás”, tekintve, hogy egy teljes egyiptomi katonai hadosztály ellenőrzi a két tartomány közötti határt, arról nem is beszélve, hogy „a déli beduin törzsek és az itt lakók elsődleges bevételi forrása a turizmus. Egy terrormerénylet támogatásával gyakorlatilag saját maguktól vonnák el a betevőt”.
A kormányzó még megemlítette, hogy az al Sziszi-kormányzat tervei között szerepel, hogy tovább ossza a félszigetet egy harmadik részre, egyfajta ütközőzónát alakítva ki a háborús észak és dél között.
Az egyiptomi kormányzat sajtónyilatkozatai nagyban egyeztek az ezredes kommentárjával: a Sínai-félszigeten 2013-ban kialakult feszültséget, melynek nyomán konkrét fegyveres harc kezdődött az iszlamista Mohamed Murszi elnök elmozdítása érdekében (ez a kormány hivatalos álláspontja), előszeretettel jellemezték lokális problémaként, melynek elsődleges oka a radikálisok átszivárgása a Gázai övezetből. Bár 2013 óta gyakorlatilag statárium van életben a félsziget északi részén, és a kormányzati sajtó szinte naponta számol be terroristák tucatjainak a haláláról, a probléma – miként a felrobbantott orosz repülőgép esete is mutatja – korántsem enyhül. Sőt.
A jelek szerint a kormány, dacára az északra vezényelt tankhadosztályoknak és a légitámogatásnak, korántsem uralja a helyzetet. Az Iszlám Állam éppen most exportálta a terrorizmust délre, a földre küldve a kormány dollármilliókkal mérhető erőfeszítését, hogy visszacsalogassák a turistákat a forradalom miatt kiürült üdülőhelyekre.
Az iraki modell
Az északon zajló konfliktus természetéről nagyon keveset lehet tudni. A Sziszi-kormányzat konkrétan megtiltja minden újságírónak, hogy a térségbe utazzon. E sorok írója is előállításra került, amikor 2014-ben egy amerikai kollégájával a tiltás dacára megpróbáltak El Arishba utazni, és felvenni a kapcsolatot a helyi beduin törzsekkel. Több helyi újságíró is börtönbe került (a szépen hangzó „megsértette Egyiptom nemzeti érdekeit hamis hírek terjesztésével” vád alapján, melyet a kormány nemrég foglalt törvénybe), egyedül a kormányzat által kiadott hírek elérhetőek, illetve néhány helyi aktivista Facebook-profilja.
2013-tól kezdve egyébként varázsütésre jelentek meg a térségbeli beduin törzsek helyi vezetői (sejk azhari) Kairó különböző konferenciáin, ahol „teljes együttműködésről” biztosították a kormányt és a térségben ténykedő hadsereget. Olyan sokan, hogy a kiküldött tudósítók nagy része egyáltalán nem értette: ha minden törzs képviselteti magát Kairóban, akkor tulajdonképpen ki ellen is zajlik Egyiptom rejtett és immár négy éve zajló háborúja.
Ahhoz, hogy a kormánypropagandán kívül érdemi információkhoz jussak, csakúgy, mint a nyugati média jelentős része, megpróbáltam kapcsolatba lépni azokkal az aktivistákkal, akik a térségből a valódi híreket küldik. Ez nem volt egyszerű.
Tekintve, hogy bármilyen információ átadása, mely nem a kormányzati híreket erősíti meg, konkrétan bűncselekménynek számít az országban, minden nekem nyilatkozó testi épsége veszélyben volt, ezért eldugott kávézókban, magánlakásokon találkoztunk. Ellentétben velem, akit maximum kiutasíthatnak az országból, rájuk kínzás és több évnyi börtön is várhat, ha kiadom a személyazonosságukat.
Az aktivisták beszámolói, nem túl meglepő módon, egy egészen más konfliktust rajzolnak ki, mely inkább nevezhető forradalomnak, mint bármi másnak, és melynek élére tragikus módon, pont úgy, mint Irakban, szélsőséges iszlamista szervezetek álltak.
Vadkelet
A Sínai-félsziget északi részén a konfliktus elsődleges okának az aktivisták a határ teljes törvénynélküliségét, illetve a források hiányát jelölik meg. A ’79-es Camp David-i béke-egyezmény óta a térség folyamatosan hanyatlott, a centralizált kormányok pedig semmit sem tettek annak érdekében, hogy változtassanak a források elosztásán, gyakorlatilag semmit sem juttatva a félsziget lakóinak.
Bármilyen terrormerénylet történt Egyiptomban, a rendőrség és a belbiztonsági szolgálatok automatikusan a térségben lakó beduin törzseket tették felelőssé, akiket letartóztattak, majd akár éveken keresztül is börtönben tartották őket, minden tárgyalás nélkül.
Az igazságszolgáltatással amúgy is gondok vannak Egyiptomban, a korrupció azonban sosem látott méreteket öltött a félszigeten, melyet a helyiek a törzsi ítélkezéssel próbáltak orvosolni. Ebbe azonban a jól szervezett állambiztonság nyúlt bele úgy, hogy lefizette a törzsek vezetőit, hogy a mindenkori kormány érdekeit képviseljék. Az, hogy nem alakult ki humanitárius krízis az izraeli határvidéken, a Gázai övezet 2006-os blokádjának köszönhető. Ekkor gyakorlatilag az összes törzs érdekeltté vált a csempészetben, az olyan északi nagyvárosok pedig, mint El Arish, hihetetlen fejlődésnek indultak a Gázából beáramló tőke miatt.
A 2011-es forradalom kitörésével északon is elszabadultak az indulatok, és lángoltak a rendőrőrsök, s bár a hadsereg le-levonult, hogy háborúzzon a „terroristákkal”, a konfliktus háborúvá eszkalálódása 2013-ra tehető. Ebben az évben a hadsereg megdöntötte az iszlamista kormányt, ami miatt a szélsőségesek, akik évtizedek óta használták búvóhelyül a határ menti sivatagot, hadat üzentek a kormányzatnak. Ehhez még hozzájött, hogy az új, és természetesen a hadseregből felálló kormány a Gázai övezetet és az azt uraló Hamaszt az egyiptomi Muzulmán Testvériség feltétlen szövetségeseként értékelte, emiatt pedig felszámolta a Rafahban húzódó alagút-hálózatot, több ezer embert telepítve ki otthonából és elvágva a térséget az egyetlen bevételi forrásától, munkanélkülivé téve ezreket.
2015. 11. 20. (XIX/47)
