hetilap

Amikor Donald Tusk 2010-ben megkapta az egyik legrangosabb európai kitüntetésnek számító nemzetközi Károly-díjat, már számítani lehetett arra, hogy a lengyel miniszterelnökkel Brüsszelben is számolnak, mint jövőbeli vezetővel. Bár nem ő volt a Károly-díj első kelet-európai díjazottja, a térségből érkezett eddigi kitüntetettek (két magyar, 1990-ben Horn Gyula és 2001-ben Konrád György, valamint 1991-ben Václav Havel és 1998-ban a szintén lengyel Bronisław Geremek professzor) egyértelműen a rendszerváltás előtt vagy alatt elért érdemeikért kapták a díjat.
Noha a Gdańskban született Tusk – akinek apja ács, anyja pedig ápolónő volt – diákként részt vett a Szolidaritás mozgalomban, politikai pályafutása már az új Lengyelországhoz kötődik. Először liberális színekben politizált, majd 2001-től a sokkal szélesebb választói bázisra épülő Polgári Platform tagja, 2003-tól pedig annak vezetője lett. A liberális piacgazdaságot a mérsékelt társadalmi konzervativizmussal ötvöző párt Tusk elnöksége alatt sikerrel találta meg a helyét a padlóra került lengyel baloldal és a sokak által riasztóan jobboldalinak tartott, Kaczyński fivérek féle Jog és Igazságosság Párt között létrejött politikai vákuumban.
Bár Tusk 2005-ben még sikertelenül indult az elnökválasztáson Lech Kaczyńskivel szemben, a második fordulós szoros eredmény megerősítette pozícióját a jobbközép erők vezetőjeként. (Veresége tulajdonképpen az éle­tét mentette meg, mert Kaczyński elnök – a lengyel politikai és társadalmi elit közel száz tagjával együtt – 2010-ben életét vesztette, amikor az elnöki különgép balesetet szenvedett Szmolenszk közelében.)
A Polgári Platform 2007-ben azonban már kormányra került, és első helyét a 2011-es választásokon is megőrizte, így Donald Tusk lett a rendszerváltás utáni első lengyel miniszterelnök, akit újraválasztottak. Vezetésével Lengyelország látványos sikereket ért el, és az Európai Unió nagyobb tagállamai közül Németország mellett a legsikeresebben vészelte át a megrázó pénzügyi válságot. A lengyelek jól jártak azzal is, hogy bár felkészültek voltak, mégsem erőltették az euró bevezetését, így ki tudták aknázni az alulértékelt złotyból származó exportelőnyöket.
Tusk ügyesen használta ki a válságot arra is, hogy euró­pai szinten is közvetítsen a nehézsúlyú francia–német blokk és az EU-szkeptikus Nagy-Britannia között. (Az angolul csak most tanuló Tusk ebben sokat köszönhet külügyminiszterének, Radosław „Radek” Sikorskinak, aki  washingtoni születésű, a Yale-en és Oxfordban végzett újságíró feleségével, Anne Applebaummal együtt az európai elit kedvencévé vált. Tusk egyébként skót hangzású keresztnevét nagyanyjának köszönheti, aki fiatalkorában Nagy-Britanniában szerelmes lett egy Lord Donald nevű brit főnemesbe. Bár a kapcsolat megszakadt, fiát nosztalgiából Donaldnak keresztelte, aki a nevet továbbadta saját gyermekének is.)
A brit Guardian szerint azonban David Cameron amiatt is támogatta – Angela Merkellel együtt – Tusk jelölését, mert arra számít, hogy a népszerű politikus Brüsszelbe költözése után javulnak euroszkeptikus jobboldali ellenzékének esélyei a 2015-ben esedékes lengyel parlamenti választásokon.
Tusk megválasztásában azonban most talán az Oroszországgal való viszonya játszotta a legfontosabb szerepet. 2007-ben, hivatalba lépésekor szinte háborús viszony állt fenn Lengyelország és hatalmas keleti szomszédja között, amit a történelmi okok mellett a radikális antikommunista lengyel jobboldal tovább rontott. Bár sokan tartottak attól, hogy a Gdańskból indult új kormányfő újabb konfliktusokba kerülhet Vlagyimir Putyinnal, épp az ellenkezője történt. Tusk a nemzeti érdekekből kiindulva pragmatikus keleti politikát folytatott. Támogatta Oroszország energiastratégiáját Európa felé, cserébe elérte, hogy Putyin feloldotta a lengyel húsra és mezőgazdasági termékekre bevezetett tilalmakat. Külügyminiszterével együtt kezdetektől fogva igyekszik közvetíteni az ukrán válságban is, és ezekre a tapasztalataira új pozíciójában is szüksége lesz.
Donald Tusk a nyugati elismerések mellett sem feledkezett meg a kelet-közép-európai térségről. Többször védelmébe vette a brüsszeli kritikákkal szemben Orbán Viktort, például az új magyar alkotmánnyal kapcsolatos vitában.
Az 54 éves lengyel kormányfőhöz képest jóval fiatalabb, és sokkal kevesebb tapasztalattal rendelkezik az új külügyi főtisztviselővé választott Federica Mogherini, aki csupán idén februárban vette át az olasz diplomácia vezetését. A római születésű, 41 éves Mogherini diákként lépett be az Olasz Kommunista Ifjúsági Szövetségbe, és azóta is a baloldal különböző pártjaiban politizál. Viszonylagos tapasztalatlansága miatt sokan attól tartanak, hogy túl puha álláspontot képvisel majd Oroszországgal szemben. Ugyanakkor elismerik szakértelmét a közel-keleti ügyekben. Mogherini már a római egyetemen az iszlám vallás és politika kérdéseiről írta szakdolgozatát, és eddigi legnagyobb külpolitikai sikere is ezzel kapcsolatos, amikor sikerült elérnie a Szudánban halálra ítélt keresztény családanya, Mariam Ibrahim szabadon engedését. Megválasztását Izraelben is üdvözölték, miután az olasz külügyminiszter júliusban Jeruzsálembe és a Hamasz támadásaitól sokat szenvedett Asdódba látogatott, ahol kifejezte együttérzését azok iránt, akik „rakétatűz alatt kénytelenek élni”, és kijelentette, hogy Európának nagy figyelmet kell fordítania az arab világban zajló radikalizálódásra és az antiszemitizmus erősödésére az unió országaiban.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek