Hétfőn még úgy tűnt, hogy a helyszínre vezényelt 1600 fős francia erősítéssel sikerül rendet teremteni a fővárosban, ám keddre Bangui ismét káoszba süllyedt. Két francia ejtőernyőst tűzharcban megöltek, általános fosztogatás, lövöldözés kezdődött. Egy mecsetet felgyújtottak, az utcákon ismét halottak hevertek. A francia elnök, aki új afrikai politikát hirdetett, a legrosszabb emlékeket idéző dráma közepén találta magát, amikor Nelson Mandela temetéséről hazatérőben különgépével leszállt Bangui repülőterén.
A két katona halálát követően félbeszakadt a franciák járőrözése Bangui utcáin, csak a francia helikopterek köröztek tovább a magasban. Terepszínű járműveikben ismét a várost tavasz óta hatalmukban tartó Szeleka szövetség harcosai száguldoztak fel-alá – ugyanazok, akik márciusban elűzték az előző, szintén fegyverrel hatalomra jutott elnököt. Így került az ország élére Michel Djotodia, akinek személyében először költözött be egy muzulmán az elnöki palotába, noha a lakosságnak alig 15 százaléka iszlám vallású. (Újabb civilizációs törésvonal Afrika szívében. Hetek, 2013. május 10.) Az államkassza viszont üres volt, így az alkalmi koalíció hamar felbomlott, a különböző milíciák válogatás nélkül raboltak és gyilkoltak, és Djotodia képtelen volt – vagy nem is akarta – megfékezni őket. A főváros és a környék jobbára keresztény lakossága maga is önvédelmi csoportokat hozott létre. A brutálissá váló vérengzés hamarosan elkerülhetetlenné tette a francia beavatkozást.
A francia erők bevetéséről szóló döntés a múlt héten született meg, amikor Párizsban éppen negyven afrikai állam- és kormányfő tanácskozott, hogy a házigazda François Hollande francia elnök és Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár vezérletével felkutassa „a béke, a biztonság és a fejlődés felé vezető utakat” az afrikai földrészen. Párizs a jóval korábban meghirdetett konferenciával is bizonyítani kívánta, hogy nem akar „Afrika csendőre” lenni, és az év elején Maliban végrehajtott beavatkozásnak – amely még nem ért véget – semmi köze sincs a „Françafrique” (francia Afrika) zavaros korszakához. A mai szocialista kormányzat főleg jobboldali elődeivel kapcsolatban használta ezt a pejoratív kifejezést. Az 1960-ban hivatalosan megszűnt afrikai francia gyarmatbirodalom helyébe lépett bonyolult érdekhálót így minősítette: a francia katonai jelenlét, segélyek, koncessziók, gazdasági, intézményes és informális politikai, személyi kapcsolatok, korrupció, puccsok és lázadások, fegyveres beavatkozások világa.
„Françafrique” legrosszabb példáját éppen a Közép-afrikai Köztársaság szolgáltatta, ahol egy kivétellel minden elnök puccsal jutott hatalomra, és obskurus kapcsolatokban állt az egykori gyarmatosító ország vezetőivel. Az államcsínnyel hatalomra jutott Bokassa elnök például Bonaparte Napóleont leutánozva 1976-ban császárrá kiáltotta ki magát, és akárcsak az Empereur, ő is maga helyezte fejére a koronát. A csillagászati összegbe kerülő ünnepséget francia filmstúdiók és divatszalonok szervezték Afrika talán legszegényebb országában. Bokassát végül francia segítséggel paterolták ki, utódát egy francia katonai gép vitte Banguiba. A Le Canard Enchainé című párizsi lap viszont később kiderítette, hogy Bokassa nyersgyémántokkal ajándékozta meg Giscard d’Estaing francia elnököt, a szenvedélyes vadászt, amikor az országában járt.
A francia vezetők most azt hangsúlyozzák, hogy Franciaország idei missziói a nemzetközi közösség konkrét támogatásával (Washington például 100 millió dollárra emelte támogatását) az afrikai országok felkérésére – lehetőleg az ő helyi erőikkel szövetségben – a nemzetközi terrorizmus visszaszorítására, a béke és a rend, s főleg az emberi életek védelmezésére irányultak. Egy hallgatólagos felosztás alapján a frankofón Nyugat-Afrika biztonsági kérdéseiben a demokratikus nyugati szövetségesek Párizstól várják a fellépést. „Arra számítani, hogy az Európai Unió országai is bekapcsolódjanak, olyan lenne, mint Godot-ra várni” – jegyezte meg a Le Figaro Banguiba küldött tudósítójának egy francia katonatiszt. Pedig Franciaország régóta szeretne megszabadulni az afrikai rendcsináló szerepétől, ez a törekvés Hollande elődeinél is megfigyelhető volt.
Sarkozy elnöksége idején például újratárgyalták azokat a kétoldalú szerződéseket, amelyeket Franciaország az egykori nyugat-afrikai gyarmataiból létrejött országokkal kötött, miután megadta számukra a függetlenséget. Törölték a titkos záradékokat, amelyek jogi alapot nyújtottak a francia katonák kivezénylésére, és ily módon a Párizsnak kedves vagy fontos rezsimek védelmére, illetve a kényelmetlenné vált helyi vezetők eltávolítására.
De szerződésektől és az egyes kormányok preferenciáitól függetlenül Franciaország – mint az afrikai frankofón országokban leginkább érdekelt, legnagyobb hagyománnyal, helyismerettel, gazdasági és katonai erővel, illetve szakértői gárdával, jelenléttel rendelkező nagyhatalom – konfliktusok esetén mindenképpen meghatározó szereplő. Akár azzal, hogy segítséget nyújt egy adott kormánynak vagy szervezetnek, akár azzal, hogy nem. Ráadásul korántsem mindig maga választja meg a partnereit.
Maliban például a hadsereg egyik csoportja államcsínnyel váltotta le az előző elnököt, ezért gyengült meg annyira a központi kormány, hogy az iszlamista terrorista és tuareg csoportok megszállhatták a hatalmas északi sivatagi területeket. Párizs az utóbbiakkal szemben kénytelen volt összefogni a puccsból született bamakói kormánnyal, mivel reális volt a veszély, hogy az ország északi részén az iszlamista erők az egész környéket, sőt a fejlett Nyugatot veszélyeztető új al-Kaida-bázist hoznak létre (ahogy a tálibok tették Afganisztánban). Közép-Afrikában a helyzet más, de szintén ellentmondásos: a franciák azoknak a milíciáknak a feloszlatására szólítják fel Djotodia elnököt (képünkön), akik őt hatalomra juttatták, és akik utolsó támaszát jelentik. A volt Szeleka muzulmán harcosai és általában a Banguiban kisebbségben lévő muzulmánok viszont attól tartanak, hogy ha hagyják magukat lefegyverezni, az általuk végrehajtott korábbi vérengzések miatt most a keresztény fegyveresek bosszúja vár rájuk.
Mindez alighanem megfordult François Hollande elnök fejében, amikor kedd este Bangui repülőterén lerótta tiszteletét a hétfőn meggyilkolt francia katonák koporsója előtt. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Körös-körül menekültek; sokan a repülőtér betonján, vagy akár a gépek alatt keresték a biztonságot. A bajtársaikat gyászoló ejtőernyősök az éjszakai sötétséget fürkészték, miközben az Elysée-palota lakója arról beszélt, hogy a francia erők hadművelete veszélyes, de szükséges és folytatódni fog, hogy el lehessen kerülni egy újabb vérfürdőt. A párizsi parlament vitájában a jobboldali ellenzék is támogatásáról biztosította a közép-afrikai expedíciót, de aggodalmát fejezte ki annak költségei, illetve Franciaország „elszigeteltsége” miatt.
Ugyanakkor a béke, a rend és a biztonság helyreállítása egyszerre francia, afrikai és nemzetközi érdek. A tét óriási. Amikor végtelen térségek, egész országok válhatnak senki földjévé, a véres zűrzavar és a terror terepévé, akkor min-denütt, mindenkinek csökken a biztonsága. Akármilyen távol is van Afrika.
2013. 12. 13. (XVII/50)
