1982-ben egy Margaret Thatcherrel folytatott beszélgetésen, amelynek jegyzőkönyvét később titkosították, Kohl elmondta, hogy „a következő négy évben feltétlenül fontos a törökök számát legalább 50 százalékkal csökkenteni, bár erről nem beszélhetek nyilvánosan”. Az akkor négy hete a kancellári székben ülő Kohl ugyanis úgy vélekedett, hogy a törökök képtelenek a beilleszkedésre, és ha nem áll meg a kolónia létszámának növekedése, akkor teljesen lehetetlenné válik az integrációjuk. A legfőbb érvek e vélemény alátámasztására a török közösségben igen gyakori kényszerházasság és feketemunka voltak. Az integráció eszköze pedig elsősorban az lett volna, ha mindegyikük megtanul németül.
A Spiegel Online-on megjelent hírt Kohl sajtóirodája is kommentálta. A nyilatkozatban annyi áll, hogy az újság helyesen adta vissza az egykori kancellár akkori véleményét, amely „része volt annak a széles körű vitának, amely a külpolitika körül kialakult”.
A kérdésben azonban az immár nyugállományba vonult, idős kancellár nem kíván több nyilatkozatot tenni.
A Thatcher asszony magántitkára által készített feljegyzések szerint: „Németországnak nem volt problémája a portugálokkal, az olaszokkal vagy akár a délkelet-ázsiaiakkal, mivel ezek a közösségek jól beilleszkedtek. A törökök azonban nagyon sajátos kultúrából jöttek, és nem épültek be.” A török bevándorlóhullám egyébként 1961 októberében indult el, a két ország ugyanis ekkor írt alá egy bilaterális egyezményt, melynek alapján megindult a török munkaerő toborzása a német gazdaság számára.
A történelmi beszámolókból igen jól látszik, hogy a társadalom véleményének megváltozásával a politika is máshogy kezdte kezelni a kérdést. Kezdetben a németek riválisként tekintettek a törökökre, akiknek a száma 1973-ra már elérte az 1,5 milliót Németországban. Hiába állították le a további munkaengedélyek kiadását, a Nyugatra távozott családfőket nagy számban követték a családtagok is, és az 1980-as katonai puccs után is tömegek igyekeztek menedékjogot szerezni. Létszámuk növekedésével egyenes arányban romlott a német polgárok hangulata, akik riválisként tekintettek a törökökre, hiszen a 80'-as években a második olajválság idején a német munkanélküliek száma is majdnem elérte a
2 milliót, ami az 1973-as szint hatszorosa volt. Egy 1982-es felmérés szerint a német lakosság 58 százaléka szerette volna csökkenteni a török bevándorlók számát.
Akkoriban a politikusok véleménye is megegyezett a kereszténydemokrata Kohléval.
A szociáldemokrata SPD tagja, Holger Börner, aki Hesse állam kormányzója volt, azt nyilatkozta, hogy a külföldiek beáramlását „szigorúan le kell állítani”. Kohl szociáldemokrata elődje, Helmut Schmidt pedig 1982 nyarán kijelentette: „Egyetlen török sem lépheti át a továbbiakban a határt.” Ulrich Herbert történész szerint „a bonni politikusok letaglózva álltak
a probléma előtt. Féltek, hogy a törökök elárasztják az országot, és meg akartak tőlük szabadulni, de nem tudták, hogyan”.
Az évek során azonban bizonyossá vált, hogy nem minden török szeretne izoláltan, zárványként létezni új hazájában. A második és harmadik generáció tagjai egyre nagyobb számban tanulták meg a nyelvet, és integrálódtak a befogadótársadalomba. A kilencvenes évek xenofób zavargásainak kegyetlenkedése pedig felébresztette a szolidaritás érzését a németekben a bevándorlók iránt. Mindez aztán 1993-ban magával hozta azt a politikai változást is, hogy a Helmut Kohl vezette kormány lehetővé tette a Németországban született, harmadik generációs bevándorlók (köztük a törökök) számára az automatikus német állampolgárságot. A vendégmunkások ugyanis „jelentősen hozzájárulnak a társadalom jólétéhez”, és a munkájuk során megfizetett közterhekkel a saját nyugdíjuk biztosításához is, ami így nem a német társadalmat terheli.
Kohl véleményének megváltozása az ezredfordulón vált teljessé, amikor legfiatalabb fia, Peter, Isztambulban feleségül vette egy török vállalkozó lányát. A korábbi kancellár hozzáállása a törökökhöz azonban még ettől sem változott meg annyira, hogy támogassa a kis-ázsiai ország csatlakozását az Európai Unióhoz.
A nyilvánosságra került dokumentum azonban senkit sem lepett meg túlságosan. A Németországi Török Közösség vezetője, Kenan Kolat egy interjúban a Berliner Zeitungnak
elmondta, hogy „ma a politikusok már nem engedhetnek meg ilyesmit maguknak, és ez valódi előrelépést mutat”. Memet Kilic török származású zöldpárti képviselő ugyancsak mérsékelten nyilatkozott: „Helmut Kohl akkori gondolatainak nyilvánosságra hozatala talán
újdonságot jelent, ám ezek a gondolatok évtizedek óta a (kereszténydemokrata-keresztényszocialista) unió irányvonalába tartoznak.”
2013. 08. 09. (XVII/32)
