A múlt heti németországi látogatás nem úgy sikerült, ahogy Murszi elnök arra számított, kénytelen volt ugyanis végighallgatni Merkel szájából mindent, amit a német választók hallani akartak. Részletes útmutatást kapott a demokráciáról, a jogállamiságról, a vallásszabadságról, illetve az állam és az egyház szétválasztásáról. Amit viszont ő akart hallani, az kicsit máshogy hangzott el, mint amire számított. Nem kapott ugyanis ígéretet arra, hogy a 240 millió eurós tartozást elengedik Egyiptomnak, annak ellenére, hogy ezt Merkel korábban kilátásba helyezte, és arról sem esett szó, hogy a nagy német cégek elkezdenének milliárdos beruházásokat telepíteni a zavargásoktól terhelt közel-keleti országba. Pénz helyett viszont bőven volt ingyen jó tanács: „Minden azon múlik, hogy a munkát, amit még el kell végezni, elvégzik-e” – mondta a német kancellár a politikai és gazdasági stabilitás megteremtésére utalva.
Egyiptomban 2011 óta nem csitultak el az utcai zavargások, a forradalom második évfordulóján még mindig folyamatosan tüntetések zajlanak, csak a múlt héten hatvanan haltak meg (Tűzharc. Hetek, 2013. február 1.). A német külügyminisztérium figyelmeztetést adott ki a turisták számára, hogy nem ajánlja megtekintésre a Kairó központjában álló Egyiptomi Múzeumot – könnyen a felbolydulás kellős közepén találhatja magát, aki nem hallgat a jótanácsra.
Nem volt sokkal kellemesebb Murszi többi találkozója sem. Gauck elnökkel már nem sikerült tárgyalnia, elutazása előtt azonban még egyszer elbeszélgetett a sajtó képviselőivel. A Spiegel
magazin főszerkesztője, Georg Mascolo azonban nem bizonyult olyan készségesnek, mint az al-Dzsazíra újságírói; keményen a szőnyeg szélére
állította az egyiptomi elnököt korábbi kijelentései miatt, amelyekben a cionistákat vérszívóknak, majmok és disznók leszármazottainak nevezte. Murszi kijelentette, hogy ez egy tévedés, és úgy vélte, hogy a mondatot kivették az eredeti kontextusból – ám az újságírók nem hagyták annyiban a kérdést. A Spiegel-főszerkesztő megpróbálta elérni, hogy Murszi színt valljon, vagy kérjen elnézést, ám csak annyi hangzott el, hogy az elnök az ominózus kijelentés elhangzásakor nem a zsidóságra, hanem a cionistákra gondolt, akik minden eszközzel a palesztin nép ellen harcolnak. Hithű muzulmánként ugyanis tisztelnie kell a zsidó vallást, így az ellen nem is szólhatott. Úgy tűnt, valóban nem érzi a különbséget az otthoni és az európai sajtó között – ezzel ugyanis semmit nem javított a helyzeten. A német sajtó ennek megfelelően kellően negatív színben tudósított a rövidre szabott látogatásról.
Miután Murszi gyorsan elhagyta Európát, hétfőn ugyanilyen nagy sietséggel, személyesen ment ki a repülőtérre, hogy Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnököt fogadja. Igazi nagy pillanatnak számított a két vezető összeölelkezése, 1979 óta ugyanis meglehetősen fagyos volt a két ország közötti viszony. Azzal, hogy a kapcsolatok felolvadni látszanak, Murszi elnök Amerika felé is jelezni kívánta, hogy Mubarakkal ellentétben ő nem hagyja magát irányítani. Ahmadinezsád számára is éppen a megfelelő ember áll Egyiptom élén: egy olyan iszlamista, aki hasonló vehemenciával lép fel a „cionista megszállás” ellen. Közel-Kelet-szakértők szerint Murszinak kizárólag a külpolitika maradt meg eszközül, hogy valahogyan politikai tőkét kovácsoljon magának, a gazdaság ugyanis romokban hever, a Muzulmán Testvériség egyre nagyobb teret veszít a társadalomban, és a népnek is egyre kevésbé tetszik, ahogy a rendfenntartó erők erőszakkal lépnek fel a tüntetők ellen. Még erősebbé teheti a két vezető közötti viszonyt az a tény, hogy Ahmadinezsád sem áll jobban saját országában; nem indulhat újra a júniusban megrendezésre kerülő választásokon, és ellenfele, Ali Larindzsáni máris nagy erőkkel támadja, nehogy a radikális iszlamista elnök véletlenül saját bizalmasát ültethesse az elnöki székbe.
A nagy összeölelkezés ellenére azonban még így is jelentős érdekkülönbségek vannak a két ország között. Nemzetközi porondon Egyiptom ugyan támogatja a perzsa-öbölbeli országokat, ezeknek ugyanis a gazdasági súlya igen jelentős, ám Szíria kérdésében pont az ellenkező oldalon állnak – Teherán Asszadot támogatja, Egyiptom viszont a felkelőket. Sőt, az egyiptomi szalafistáknak az sem tetszik, hogy az iráni síita irányzat erős térítő tevékenységet folytat Egyiptomban, és amikor januárban az iráni külügyminiszter Kairóba érkezett, a szalafisták is meghívták az iráni szeparatista mozgalom vezetőit. Úgy tűnik, hogy a lassan felolvadó viszony egyelőre még nem nagy szerelem, sokkal inkább kényszerházasság.
2013. 02. 08. (XVII/6)
