Az unió vezetői, élükön az Európai Bizottság és Európai Tanács elnökei, Jose-Manuel Barroso és Herman Van Rompuy igyekeznek a világgazdaság főbb szereplőivel elfogadtatni, hogy az euróövezet stabilizálása túlmutat Európa érdekein. Az euró egyszerűen túl jelentős ahhoz, hogy elvesszen, mivel az eurózóna összeomlása beláthatatlan következményekkel járna az egész világgazdaság számára. Az euró megmentéséhez az EU az USA-t már szövetségesként tudja maga mellett, azonban onnan nem remélhet pénzügyi támogatást, hiszen a pénzügyi válság éppen a tengerentúlról érkezett.
Három éve, 2008-ban a Wall Streeten robbant ki a pénzügyi cunami, amely letarolta az USA, majd az EU gazdaságait. Az Európai Bizottság szerint a válság következtében az eurózónában már 2009-ben megállt a gazdasági növekedés, és azóta is alig tud magához térni az övezet. Ehhez képest Ázsia viszonylag érintetlen maradt, és Kína gazdasági növekedése a válságot követő években is az elképesztő 10 százalék feletti szinten szárnyalt. Kézenfekvő, hogy az EU-vezetők üres markukat a távol-keleti partner felé irányítsák. Az EU pénzügyi követei már el is zarándokoltak Pekingbe. Az átmeneti válságkezelő pénzalap, az EFSF egyik vezetője, Klaus Regling pekingi tárgyalásai során 100 milliárd dolláros segítséget kért a kínai vezetőktől. Az Európai Központi Bank távozó elnöke, Jean-Claude Trichet szerint „teljesen normális”, hogy külső forrásokat keres az unió az euró mentőcsomagjának feltöltéséhez. A BBC kérdésére Trichet elmondta, hogy semmi megalázót vagy zavarba ejtőt nem talál abban, ha az unió Kínához fordul segítségért, hiszen ugyanannak a globális piacnak a szereplői. Az egyes tagállamok belső ellenzéke viszont már nem ilyen elfogult: Michel Sapin, a volt francia gazdasági miniszter kijelentette, hogy a Kína felé való tapogatózással az eurózóna legyengítette magát egy olyan ország előtt, amellyel szemben erőfölénybe kellett volna kerülnie. „Azt gondolják, hogy Kína minden ellenszolgáltatás nélkül támogatja majd Európát? Tényleg azt gondolják, hogy a kínaiaknak az az elképzelése, hogy a világ szolgálatába álljanak?” – tette fel a költői kérdést a volt tárcavezető egy tévéinterjúban.
Pedig van valami bizarr abban, hogy a világ második legnagyobb piacgazdasága a kommunista egypártrendszerrel kormányzott Kínától kénytelen pénzügyi segítséget kérni. Másrészt a kínai gazdaságot az USA és az EU megrendelései jelentősen motorizálják, Kína népessége pedig sokszorosa az eurózónának. Nem is beszélve arról, hogy már érkeztek olyan aggodalomra okot adó gazdasági hírek a Távol-Keletről, amelyek azt sugallják, hogy Kína sem megingathatatlan (például az ország növekedése mostanra az elmúlt két év minimumára süllyedt).
Hu Jintao, kínai miniszterelnök a héten zajlott G20-találkozó előtt éppen Bécsbe látogatott. Peking azonban nem könnyen ad pénzt a „gazdag” öreg kontinens számára, Zhu Guangyao pénzügyminiszter-helyettes le is hűtötte a kedélyeket, miszerint az uniós mentőcsomag témája nem lesz terítéken a közeljövőben. Az unió szerint viszont kompenzálni kell azokat a torz pénzügyi folyamatokat, amelyek mélyítik a pénzügyi válságot, és ilyen például a fejlődő országok alulértékelt valutaárfolyamából származó kereskedelmi előny. Peking mellett más adu is van az EU-vezetők kezében, mégpedig a pénzügyi tranzakciók megadóztatása (FTT), amelyet az unió önmagában képtelen bevezetni. Ha egy ilyen adó nem globális, akkor az eurózóna jelentős banki tranzakciók elvesztésével komoly hátrányokat szenvedne. Az FTT-nek sok ellenzője van, de az uniónak annyira szüksége van a pluszbevételekre, hogy igyekszenek napirenden tartani a témát, és remélik, hogy a tervezett 2014-es bevezetésére sikerül a G20 többségét is megnyerni.
A múlt heti brüsszeli EU-csúcson történt ugyan előrelépés a görög államcsőd elkerülése, valamint Olaszország és Spanyolország ingatag államháztartásának stabilizálása ügyében, azonban számos elemző szerint ezek az intézkedések is kevésnek bizonyulhatnak a jövőben. A konferencia után a tőzsdeindexek és az euró átmenetileg erősödött. Az euforisztikus hangulat alábbhagyásával azonban Olaszország hitelezési költségei rekordszintre emelkedtek, és a piacok újra bizalmatlanok az euróval szemben. Az euró gyengült a dollárral és a fonttal szemben, az európai bankpapírok 8-9 százalékkal estek. Sony Kapoor, a Re-Define közgazdasági elemzője az EUobservernek elmondta, hogy a pénzpiacok értékelték a megegyezést, és erre pozitívan reagáltak, de amint megvizsgálták a részleteket, számos kérdésre nem kapnak választ.
Nem világos például, hogy a jelenleg 440 milliárd eurós eurózóna-mentőcsomag (EFSF) felturbózása egymilliárd euró fölé milyen befektetésekből valósul majd meg. Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök alkotta páros voltak a megállapodás karmesterei, akik már sokadszor álltak élére az „euró mentőosztagának”. A holland lapok a két politikust csak „Merkozy” duóként emlegetik, hiszen a két vezető egyértelműen dominál az eurózónát érintő intézkedésekben. Brüsszelben Janis Emmanouilidis, az Európai Politikai Központ munkatársa szerint „nagyon komplex és nehezen értékelhető megállapodás született, ahol lényeges részletek hiányoznak, és ez számos kérdést hagy megválaszolatlanul”. Nem egyértelmű például, hogy Görögország adósságának 50 százalékos leírása a kereskedelmi bankok részéről hogyan érinti majd a magánbefektetőket, illetve az európai kereskedelmi bankok piaci helyzetét. A német–francia egység hatékony ugyan az eurómentő-akciókban, de egyre nagyobb szakadékot is eredményez az Európai Unión belül. Nagy-Britannia és Franciaország viszonya újra elhidegült, miután Sarkozy nemrég kioktatta David Cameron brit miniszterelnököt, hogy kívülállóként ne szóljon bele az eurózóna ügyeibe. Az eurózóna-tagállamok a válság miatt egyre befelé fordulóbbak, míg a kívülálló EU-tagok, akik a múlt heti válságtanácskozás érdemi részére meghívót sem kaptak, kirekesztve érzik magukat. Az EU egészére nézve ez mindenképpen hátrányos, és egyes elemzők már arról beszélnek, hogy az EU kettészakadt: a valutaunióra és a kívülállókra.
2011. 11. 04. (XV/44)
