Két órával korábban még Ramallahban voltam. Délelőtt kilenc. A Palesztin Hatóság fővárosában öt palesztin közé furakodok be éppen egy taxiba. A jobbra mellettem ülő gyanúsan méreget, és a fényképezőgépemet is. A balra mellettem ülő barátságosabb férfi tört angolsággal próbál figyelmeztetni, hogy kössem be magam, mert a sofőr úgy vezet, mint egy őrült. „Ma biztos nem" - gondoltam magamban: az egész város a feje tetején áll, óriási a dugó, mindenki dudál és kiabál. Ramallah és Ciszjordánia, de Gáza is a harag napjára készül: fiatalok minden kereszteződésben a részvételre buzdítanak, én meg borzongva gondolok bele, hogy a nyugatias ruhában, piros lámpánál zászlót osztogató fiúk és lányok, és az 5-ös BMW-jének oldalsó ablakaira transzparenst lógató férfi ma mind a Hamasz terrorszervezet és a Fatah egyesülését fogja követelni. Mindezt a palesztin megbékélés jegyében. Gondolataimat a taxinkba is bekacsintó harag zavarja meg: taxisofőröm mellé, aki vesztére nyitott ajtóval araszolt a dugóban, hirtelen egy férfi ugrott fel, majd egy rövid, de annál hevesebb monológot követően lekevert neki egy hatalmas pofont, és amilyen váratlanul jött, úgy is távozott.
Arafat és a buldózerek
Ramallah határos Izraellel, így hamarosan már a biztonsági fal mellett gurulunk. Szomszédom a graffitik felé biccent: „Abu Amar" (Jasszer Arafat) - mondja. Én azonban mást látok: szívecskét átcsúzlizó Hamasz-fegyverest. Alatta felirat: „Halál Izraelre!" Mellette horogkereszt, áthúzott Dávid-csillag.
2011. 03. 25. (XV/12)
