A határozattervezet szerint „az 1967-ben Izrael által elfoglalt területen létrehozott zsidó települések sértik a nemzetközi hadijogot, és a béke legfőbb akadályai”.
A javaslatot közel 120 ország támogatja, így a nemzetközi közösség túlnyomó része egyetért ezzel a lépéssel. Az Egyesült Államok, Anglia és az európai országok, bár ellenzik a javaslat benyújtását, annak szövegével gyakorlatilag nincsen különösebb gondjuk. Ám – álláspontjuk szerint – az Izrael és a palesztinok közötti konfliktust nem a Biztonsági Tanácsban, hanem a tárgyalóasztalnál kellene megoldani. Nem világos, hogy a szavazáskor az Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy Franciaország él-e vétójogával? A javaslat támogatottsága impozáns, de ebből még nem következik, hogy állításai megfelelnek a valóságnak.
Annyi biztos, hogy a zsidó települések sosem képezték az akadályát a megkötött vagy éppen megkötendő békeszerződéseknek. 1979-ben a Camp David-i békeszerződésben az egyiptomi–izraeli békekötés érdekében felszámolták a Sínai-félszigeten létesített zsidó településeket. 2005-ben Izrael nemcsak kivonta katonáit a Gázai övezetből, de egytől-egyig felszámolta a zsidó településeket is. Az Izrael által 1967-ben elfoglalt területen alig félmillió zsidó él a Nyugati part területének mindössze 6,5 százalékán. Izraelben viszont háromszor annyi, másfél millió arab él a zsidó városok-falvak számának és területének többszörösén, és azok a nemzetközi közösség véleménye szerint mégsem képezik a béke akadályát.
A Palesztin Hatóság, miközben a zsidó településeket egytől-egyig fel akarja számolni, 5-7 millió palesztin menekültet viszont Izraelben akar letelepíteni. Nem a zsidó települések képezik a béke akadályát, hanem a palesztin törekvés, amely nem hajlandó a tárgyalásokra, de kívülről a nemzetközi közösség erejével akar Izraelre olyan megoldást oktrojálni, amely a zsidó állam végét jelenthetné.
A zsidó települések eredete ráadásul jóval 1967 előttre megy vissza. Hebron, Gus Etzion és Jeruzsálem jól példázza a zsidó települések sorsát. Hebronban, az ókori Izrael Jeruzsálem előtti fővárosában kenték fel Dávidot királlyá. 1929-ben arab tömegmészárlás vetett véget a folyamatos zsidó jelenlétnek. Az Ecion-blokk egyes kibucait 1929-ben, 1936–39-ben és 1947-ben rombolták le, lakosait meggyilkolták, a túlélőket Jordániába hurcolták. 1947-ben Jeruzsálem zsidó negyedét tették a földdel egyenlővé, lakosait megölték, a túlélőket rabságba taszították. 1967-ben Izrael csak helyreállította a már korábban elpusztított településeit.
Izrael 1967 után nem a „megszállt palesztin területen” állította helyre a zsidó településeket. Az, hogy e területeken a lakosok többsége a palesztinai arabok közül kerül ki, még nem teszi e földeket „megszállt palesztin területté”. A történelem folyamán Palesztina szuverén államként sosem létezett. 1967-ben Izrael jogos önvédelemben Jordániától foglalta el a Jordán-folyó nyugati partján Júdát, Szamáriát és Jeruzsálem keleti felét. Jordánia viszont 1948-ban jogellenes erőszakkal szállta meg ezt a vidéket.
Kinek a szuverenitása alá tartozik hát ez a terület? 1918-ig Palesztina az Ottomán Birodalom része volt. Az első világháborúban azonban vereséget szenvedett a szövetségesektől, birodalmának francia és brit megszállás alá került ázsiai részeit kénytelen volt feladni. A kor megváltozott hangulata és Wilson amerikai elnök 14 pontja szerint a győztes hatalmak a régi módon már nem gyarmatosíthatták a megszerzett területeket.
A Párizsban benyújtott kérelmek alapján Palesztina brit mandátummal „a zsidók nemzeti otthona” lett azzal, hogy az országban lakó nem zsidók polgári és vallási jogai tiszteletben tartassanak.
A fennmaradó területeken arab államok jöhettek létre. Nagy-Britannia azonban elszabotálta nemzetközi kötelezettségeit a zsidó bevándorlás előmozdítására és a területeken zsidó városok és falvak zárt közösségeinek létrehozására. Az antiimperialista zsidó felszabadítási mozgalom kikényszerítette, hogy a brit megszálló hadsereg kivonuljon Palesztinából. 1947-ben az ENSZ-közgyűlés a zsidó nemzeti otthon területének felosztását javasolta egy zsidó és egy arab államra. A tervből nem lett semmi, mert az arabok nem fogadták el, és háborút indítottak a zsidó állam ellen. 1948-ban Jordánia elfoglalta Júdát, Szamáriát és Jeruzsálem keleti felét. Felszámolta a korábban jogszerűen létesített zsidó településeket. 1967-ben Izrael visszafoglalta a zsidó nemzeti otthon korábban számára kijelölt területét, és helyreállította a korábban létező településeket. Így a IV. Genfi onvenció nem alkalmazható e településekre, mert nem a nem létező palesztin állam egykori területén, hanem az 1922-ben a Nemzetek Szövetsége által zsidó nemzeti otthonná nyilvánított területen helyezkednek el.
Az oslói időközi megállapodások a zsidó települések ügyét nem szabályozzák. Annak megoldását a végleges státuszról szóló megegyezés hatáskörébe utalták. A településeken való építkezés nem befolyásolja hátrányosan a végleges megállapodást, és nem jelenti a terület jellegének, státuszának megváltoztatását. Arról nem is beszélve, hogy a területen lakó zsidó telepeseket nem Izrael deportálta és kényszerítette őket ott lakásra, hanem az a lakók egyéni döntése volt.
Az 1967-ben elfoglalt területeken való építkezés így nem sérti a nemzetközi hadijogot, és nem is képezi a béke akadályát. Azon országok, akik ennek ellenére támogatják a határozati javaslatot, elvetik a közel-keleti béke tárgyalásos rendezését.
2011. 01. 28. (XV/4)
