1979 tavaszán egy bécsi ismerősöm megkért, hogy vigyek orvosságot Budapestre Jávorszky Évának, aki akkor a Rigó utcai Felsőoktatási Intézetben dolgozott. Itt meghívtak egy kávéra, és megkérdezték, hogy mikor mentem el otthonról. Mondtam, hogy nem voltam magyar, és mint menekült érkeztem Magyarországra. Megkérdezték, hogy tetszik nekem Magyarország. Mint osztrák turista, lelkesedtem, és dicsértem a „szocialista tábor legvidámabb barakkját”. Miután elbúcsúztam, az egyik kutató, dr. Földvári Tamás velem jött; javasolta, hogy menjük ki az épületből, hogy kérdezhessen valamit: mit szólok ahhoz, hogy Magyarországon megsértik az emberi jogokat, ha például egy munkás vidéken elégedetlen, akkor a politikai rendőrségen meg is verik. Az Amnesty International osztrák 36-os csoportjának egyik alapítójaként azt válaszoltam, hogy ez természetesen érdekel.
Visszatérve elmeséltem néhány érdekes történetet Georg Hoffmann-Ostenhof bécsi szerkesztőnek. Megkérdezte tőlem, hogy van-e írógépem? Igent mondtam, mire ő megkért, hogy írjam le, amit neki elmondtam. Így lett belőlem ötvenegy éves koromban újságíró. Cikkeimet Péter Koroly néven jegyeztem, abban a naiv hitben, hogy a titkosrendőrség nem fogja tudni, ki van mögötte. Tévedtem.
Budapesten megismertem Földvári ismerőseit, Zsille Zoltán szociológust és ma is Budapesten élő szociológus feleségét, Balajthy Annát, Hegedüs András volt miniszterelnököt, Petri György költőt és Göndör György szociológust. Később Dalos Györggyel és Kozák Gyulával is sokat beszélgettem, majd fokozatosan a demokratikus ellenzék sok más tagjával is találkoztam.
A nyitott vonatajtó
1980. augusztus 15-én Hegyeshalomnál egy vámtisztnő lépett be a fülkébe, ahol egyedül ültem. Megkérdezte udvariasan németül tőlem, hogy van-e elvámolni valóm. Nem volt. Hirtelen felemelte hangját: „De maga ért magyarul!” – mondta. Igen, válaszoltam, hiszen büszke voltam arra, hogy nem felejtettem el a nyelvet. „Akkor tüzetesen megnézem a koffert” – válaszolta, és valóban megtalálta nálam az Új Symposion című lap egy számát. Ebben volt egy cikk egy jugoszláv kommunistáról, aki hétezer napot töltött szibériai fogságban. A cikkből készítettem vagy harminc másolatot, és ezek is nálam voltak. „Ezeket a szennylapokat elveszem” – mondta
a vámtiszt, mire figyelmeztettem őt, hogy amit a kezében tart, az a jugoszláv szocialista ifjúsági mozgalom újvidéki lapja, és nem szennylap.
Nemsokára jött egy határőr tiszt, aki elvette az útlevelemet. A Keletibe érkezve beültettek a vámhivatalba. Vizet hoztak, de enni nem mehettem. Délután két határőr átkísért a határőrség hivatala elé. Ott láttam, hogy két férfi és egy nő settenkedik körülöttem. Pár percen belül kijött a tiszt, útlevelemet a kezében tartva, és kijelentette: „Látja ezt a vonatot? Ezzel szépen visszautazik Bécsbe.” Megkérdeztem, hogy miért nem utazhatok Újvidékre, ahová a jegyem szól. „A kiutasítottnak oda kell visszautaznia, ahonnét jött” – mondta. Mire megkérdeztem, hogy ki fizeti ki a jegyet, hiszen mivel Jugoszláviába készültem, nincs nálam forint. A tiszt lakonikusan azt válaszolta: „Ez ne legyen a maga gondja.”
A vonaton a szolgálati fülke mellé ültettek, ahol már ült egy amerikai turista. Mellettünk ült a Budapesten látott két férfi és a nő, akik Hegyeshalomig kísértek. Amikor Tata felé robogott a vonat nyolcvan-kilencven kilométeres sebességgel, ki akartam menni a WC-re. Az egyik tagbaszakadt férfi a szolgálati szakaszban felkelt, és utánam jött. Észrevettem azonban, hogy a vonat ajtaja nyitva van, ezért reflexszerűen visszaugrottam a fülkémbe. Az amerikai turista azt hitte, paranoiás vagyok, amikor elmondtam neki, mi történt. Természetesen szóltam az osztrák határőrnek a történtekről. Pár nap múlva behívtak az államrendőrségre, és megint elmondtam, mi történt. Az osztrák külügyminisztérium elintézte, hogy még egyszer beutazhattam, de 1981 decemberében már a buszban ültem Hegyeshalomnál, amikor egy határőr lehívott, és értesített, hogy ismét beutazási tilalmat rendeltek el ellenem.
1982 júliusában a bécsi zsidó hitközség hivatalos havilapja, a Die Gemeinde szerkesztője lettem. Erre felfigyelt az osztrák külügyminisztérium, és közbenjárt ügyemben a magyar hatóságoknál. 1982 őszén hívattak, és közölték velem, hogy ha nem aktuális témáról akarok írni, akkor engedélyezik a beutazásomat. A nagykövetségen szívélyesen fogadott a magyar sajtóattasé is. Amikor javasoltam, hogy arról szeretnék írni, miképp számolnak be a magyar médiában a tiszaeszlári vérvádper századik évfordulójáról, a diplomata lelkesedett: „Ez nem rázós téma” – mondta, de persze megkért, hogy jelentkezzek a beutazásom után a Bem téren a külügyben Kecskeméti úrnál. Neki elmondtam, kikkel szeretnék találkozni. Megállapodtunk abban, miszerint egy hónap után újra felkeresem, hogy megtudjam, mit sikerült intéznie. Kecskeméti úr ekkor már a kapuban várt, és felkísért a sajtóosztály vezetőjéhez, aki közölte velem, hogy csak az Egyházügyi Hivatallal, a főrabbival és a zsidó hitközség egy tagjával, Szeifertnével beszélhetek.
A főrabbi, aki más viszonyban állt a III/III-mal, mint én, a Dohány utcai zsinagóga imatermének öltözőjében állva fogadott. Nem titkolta, hogy nemigen lelkesedik látogatásomért. Megnyugtattam, hogy csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni neki: a fiatal zsidók, akiket besoroznak a Magyar Néphadseregbe, betarthatják-e vallásunk parancsolatait. Erre dühösen azt válaszolta: „Ha arra az őrültre céloz, aki Scheiber professzornál tanult (egy betért fiatalról volt szó), ő azelőtt sem evett kóser eledelt.” A főrabbi tudatlansága megdöbbentett. Megkérdeztem, hogy melyik zsidó parancsolat szerint kellett volna egy nem zsidónak a betérése előtt kósert enni. Persze erre nem volt válasz. Szeifertné, akit a vészkorszakot túlélt idős zsidók szociális helyzetéről kérdeztem, elkezdte rózsás színekben ecsetelni a saját és rokonai helyzetét, hogy mennyit utaznak. Ő is másfajta viszonyban volt a III/III-mal, mint én.
Az a tény, hogy a magyar hatóságok ismét beengedtek, a demokratikus ellenzéket megerősítette abban, hogy a rendszer nem olyan erős, mint amilyennek mutatkozni szeretne. Közben közeli barátaim, Zsille Zoltán és felesége, Anna, valamint Földvári Tamás disszidáltak. Bécsben telepedtek le, ahol Zoli a Szabad Európa Rádió (SZER) és a demokratikus ellenzék között közvetített. 1980-ban magnóra vettem egy hármas beszélgetést Hegedüs András volt miniszterelnökkel, Földvári Tamással és Zsille Zoltánnal. Ezt az interjút közölte a párizsi Magyar Füzetek 6. száma, valamint a Wiener Tagebuch magazin. Ez utóbbi megijedt a beszélgetés második részétől, amelyben Zsille radikálisan – és mint a történelem mutatja, helyesen – elvetette a rendszer megreformálásának lehetőségét. Így végül a folytatást a bécsi Fórum magazinnál kellett közölnöm.
Ezekben az években ismertem meg a Hit Gyülekezete mai vezető lelkészét, Németh Sándort és nejét, valamint pár katolikus fiatalt, akik megtagadták a fegyverviselést, és ezért börtönbe kerültek. Így az első katolikus fegyvermegtagadó, Kiszely Károly, akivel interjút közöltem 1986-ban a Die Furche című bécsi katolikus lapban. A fegyvermegtagadókról már korábban is írtam Ausztriában. Mielőtt az akkori osztrák elnök, Rudolf Kirchschläger találkozott Kádár Jánossal, levélben kértem őt, hogy szóljon a magyar fegyvermegtagadók helyzetéről.
1986 júliusában a vonaton Budapest előtt egy határőr tiszt elvette útlevelem. Amikor a vonat a Keletibe érkezett, egy kis köpcös határőr altiszt elkezdett lökdösni. A vágányon keresztül úgy akart leszállítani a vonatról, hogy barátaim, Gadó György és Kiszely Károly ne lássanak, de ezt megtagadtam. Azt mondtam neki németül, hogy csak akkor engedek, ha erőszakot alkalmaz. Ettől persze visszariadt, így tudtam beszélni a barátaimmal, akiket aztán vagy egy tucat rendőr igazoltatott. Ez a kiutasítás azonban már nem ment úgy, ahogy a III/III gondolta. A Frankfurter Allgemeine Zeitung 1986. július 14-én az első oldalon közölte egy rövid hírben, másnap pedig a Neue Zürcher Zeitung és természetesen az osztrák újságok is. Münchenből a SZER-től felhívott Kasza László, aki hosszú interjút készített velem az esetről.
„Mérsékelje magát!”
2009. 12. 22. (XIII/52)
