A múlt hét közepén Dmitrij Medvegyev orosz elnök üzent ukrán kollégájának, Viktor Juscsenkónak. Méghozzá meglehetősen szokatlan módon: nem levélben vagy jegyzékben, hanem videoblogban. A blogot azonban nemcsak a világhálón lehet megtekinteni, hanem – biztos, ami biztos – leadták az orosz televíziók is. A szocsi tengerparton állva (ott nyaral egyébként Vlagyimir Putyin is) Medvegyev haragos filippikát intézett a „bársonyos forradalom” hajdani vezérének címezve. A beszédben használt kifejezések talán még nem, de az érdemi vádak már-már a „láncos kutya”-idők hangulatát idézték. Mind ukrán, mind független orosz megfigyelők rámutatnak, hogy bár a diplomáciai háború sortüzei nyilvánvalóan az öt hónap múlva sorra kerülő ukrajnai elnökválasztás kimenetelét hivatottak befolyásolni, a Medvegyev által említett tények többnyire valósak, jóllehet sokféleképpen lehet őket értékelni.
Annyi kétségtelen, hogy Viktor Juscsenkónak, aki jövőre szeretné újraválasztatni magát, nagyon rosszak az esélyei; támogatottsága jelenleg alig néhány százalékos. Ezért már egy ideje az orosz kártya kijátszásával igyekszik növelni népszerűségét az ukrán hazafias és nacionalista körökben, elsősorban országa nyugati, Oroszországhoz a múltban sem tartozó részében. A jelenleg legesélyesebbnek tűnő Viktor Janukovics volt miniszterelnök (népszerűségi mutatója 22-25 százalék) egyértelműen Moszkva-barát, vagy legalábbis annak tartják. A kiszámíthatatlannak ismert Julija Timosenko miniszterelnök (13-15 százalék) és a tarkójára lihegő volt parlamenti elnök, Arszenyij Jacenyuk (12 százalék) megválasztása esetén feltehetően megpróbálna ilyen vagy olyan mértékben egyensúlyozni Oroszország és a NATO között. Logikus tehát, hogy Moszkva az elnökválasztási kampányban Janukovicsot favorizálja (mint tette egészen nyíltan, igaz, eredménytelenül 2004-ben is), de végeredményben azt sem bánná, ha Timosenko vagy Jacenyuk győzne. Bárki, csak ne Juscsenko.
Mivel vádolja az orosz elnök Ukrajna vezetőit? Azzal, hogy „céltudatosan eltávolodtak az Oroszországgal való barátságnak és partnerségnek az 1997. évi szerződésben rögzített elveitől”. Moszkva – kimondatlanul is – Ukrajnát szeretné látni a posztszovjet térségben befolyási övezete első számú oszlopának, különös tekintettel annak katonai és gazdasági súlyára, geopolitikai helyzetére. Ezért különösen rossz néven vette, mi több, kifejezetten provokatívnak tartja Kijev közeledését a NATO-hoz, Grúziába irányuló fegyverszállításait, továbbá azt, hogy makacsul próbálja kipiszkálni a Fekete-tengeri orosz flottát a szevasztopoli bázisról. (Szevasztopol az 1954-ben Hruscsov által Ukrajnának ajándékozott, nagyrészt oroszok lakta Krím-félszigeten fekszik; a támaszpont 2017-ig érvényes orosz bérlete államközi szerződésben van rögzítve.)
Nem alaptalan vád az ukrán vezetés ellen a nemzetiségi nyelvek és az azokon folyó közoktatás visszaszorítására irányuló törekvés. Ennek egyébként a kárpátaljai magyarok is isszák a levét, jóllehet Kijev nyilván nem tőlük tart, hanem annak a mai helyzetnek szeretne véget vetni, hogy az ország lakosságának szinte felét etnikai oroszok, orosz ajkú és kétnyelvű ukránok alkotják. Moszkva előszeretettel emlékeztet a közös gyökerekre, a két népnek a kijevi Russzal (Oroszországgal) kezdődött történelmére, az őket a közelmúltig összekötő ortodox hitre. Az ortodoxia ugyan máig is fennáll, csak éppen a függetlenné vált Ukrajnában a hívek egy része hátat fordított a moszkvai patriarkátusnak, mire vezetőjüket az orosz ortodox egyház zsinata kiközösítette. Ezen Kirill pátriárka közelmúltbeli ukrajnai főpásztori látogatása sem tudott változtatni. (A kanonikus és a kiátkozott egyház viszálya mögött természetesen politikai motívumok is meghúzódnak, ha ugyan nem kifejezetten azok dominálnak.) Kijev emlékeztet a cári múltra, amikor az ukránok csak „kisoroszok” voltak, és igyekszik hátat fordítani a közös szovjet múltnak is. A harmincas évek elején bekövetkezett éhínség, a holodomor, amelyet az aszályon túl a kolhozosítás idézett elő, s amelyben Volga menti lakosok milliói éppen úgy éhen haltak, mint ukrán tömegek, a hivatalos álláspont szerint kifejezetten az ukránok ellen irányult; Sztálin, úgymond, őket akarta irtani. Napjainkban hősnek kiáltják ki a második világháborúban és utána a szovjetek, kisebb mértékben a németek ellen is harcoló, zsidókat, lengyeleket irtó Bandera-féle szabadcsapatokat, Nyugat-Ukrajnában még emlékműveket is emelnek nekik.
A mára rendkívül kiéleződött orosz–ukrán ellentétek sorában gazdasági tényezők is vannak. Ilyen mindenekelőtt az orosz gázt Közép-Európába szállító gázvezeték-hálózat birtoklása. Moszkva vállalta volna a rendszer igen költséges korszerűsítését, ha az legalább részben a tulajdonába kerül. Kijev viszont az EU segítségével akarja végrehajtani a modernizálást, úgy, hogy a földgázt az orosz–ukrán határon vegyék át a Gazpromtól. Ez persze nem csupán gazdasági ügy, hiszen az Európának szállított földgáz adott esetben adu lehet Moszkva kezében. Medvegyev azt is kifogásolta, hogy Kijev akadályozza az orosz tőke részvételét az ukrajnai privatizációban (aminek persze szintén van politikai vetülete).
A legnagyobb és a második legnagyobb posztszovjet állam évek óta romló kapcsolata mindezzel mélypontra jutott. Igaz, csaknem teljes bizonyossággal állítható, hogy viszonyuk – eltérően az arányaiban és súlyában összehasonlíthatatlanul jelentéktelenebb orosz–grúz konfliktustól – nem torkollik fegyveres incidensbe, de a nemzetközi sajtó máris joggal ír orosz–ukrán diplomáciai és gázháborúról, ami természetesen a köztük kirobbant hidegháború lecsapódásának egy-egy formája.
A kijevi vezetés „agresszív hangneműnek” minősítette Medvegyev üzenetét, és annak a nézetének adott hangot, hogy szavait nem az ukrán elnöknek, hanem az egész ukrán népnek címezte. „A fiatal orosz vezetés, sajnos, a régi birodalmi komplexusok túszává válik, amelyek arra késztetik, hogy állandóan a külső ellenség képét fesse a falra, és a szomszédos államokkal való egyenjogú párbeszéd helyett a sértések és fenyegetések nyelvén szóljon hozzájuk” – fejtette ki az ukrán elnök hivatalvezetője. Válaszul a Kreml azt hangsúlyozta, hogy az üzenet igenis személy szerint Viktor Juscsenkónak szólt, nem pedig az ukrán népnek, és hogy Medvegyev elnök viszonya az ukrán néphez és államhoz „tiszteletteljes, meleg és testvéri”.
Nehéz megmondani, hogy az eddigi – és nyilván a továbbiakban is elhangzó – orosz nyilatkozatok, lépések (netán szankciók) milyen irányban és mértékben hatnak majd az ukrán választópolgárokra. Amit viszont könnyűszerrel ki lehet jelenteni, az az, hogy a szavak és tettek orosz–ukrán csatája – legalábbis a januári elnökválasztásig – biztosan folytatódik.
2009. 08. 19. (XIII/34)
