A 2001 májusában és a 2007 decemberében közzétett Mitchell- és Baker–Hamilton-jelentésen alapuló Obama-politika Irakban és az izraeli–palesztin konfliktusban a konfrontáció helyébe a dialógust állítja. Tárgyalásokat kezdeményezett Szíriával, Iránnal, és regionális békekezdeményezéssel állt elő az izraeli–palesztin konfliktus rendezésére. Irakból Obama – választási ígéretének megfelelően – ki akarja vonni 2012-re az amerikai egységeket. Az egységek most bázisaikra vonultak vissza, hogy a rendfenntartást átadják az iraki egységeknek. A palesztinkérdést pedig a Mitchell-jelentés, az Útiterv (2003) és az annapolisi folyamat alapján, a két népnek két állam koncepciója alapján kívánja rendezni.
Obama az 1967-ben elfoglalt területeken létrehozott zsidó városokat és falvakat, ideértve a kelet-jeruzsálemi zsidó településeket is, illegitimnek tekinti, és követeli a zsidó államtól, hogy fagyasszon be minden telepítési tevékenységet, ideértve a települések természetes növekedését is. A Bush-kormányzattal kialakított szóbeli egyetértés – amely hallgatólagosan tudomásul vette a településeken belül épített lakóegységeket – megújítását Hillary Clinton külügyminiszter elutasította. Pedig Izrael vállalta, hogy nem épít új települést, nem tolja ki azok határait, és nem sajátít ki újabb közföldeket. Az Obama-kabinet ráadásul nem kívánja megerősíteni a Saron kormányfőhöz írt Bush-garancialevelet, amelyben a volt elnök valószínűtlennek tekinti, hogy a tárgyalások eredményeként a zsidó állam visszatérjen az 1967. július 4-e előtti „zöldvonalra”. Ez Izraelt az oslói megállapodásokhoz képest is új engedményre szándékozik kényszeríteni, hiszen ilyen kötelezettséget az ideiglenes megállapodásokban Izrael nem vállalt, a települések ügyét a végleges státuszról szóló egyezmény keretébe utalták a felek. E politika egyértelműen magába foglalja azt a célt, hogy Izrael valamennyi 1967-ben elfoglalt területről egy esetleges békeszerződés keretében vonuljon vissza. Ez kétségen kívül új fejlemény az amerikai politikában.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1967-es, a hatnapos háború nyomán keletkezett, 242-es számú határozata ennek ellentmond. Izrael jogos védekezés során foglalta el a Jordán folyó nyugati partját a megszálló jordániai egységektől, amelyek többszöri izraeli felszólítás ellenére sem hagytak fel Tel Aviv és Jeruzsálem ágyúzásával. A korábbi jordániai megszállást és annexiót Nagy-Britannia és Pakisztán kivételével egyetlen ország sem ismerte el. A terület feletti szuverenitás jogi státuszát mind a mai napig a Nemzetek Szövetsége 1922-ben hozott Palesztina Mandátuma szabályozza, amely egyértelműen kijelenti, hogy az a zsidó nemzeti otthon része. Ennek megfelelően – minden ellentétes híresztelés ellenére – az ENSZ BT nem szólította fel Izraelt, hogy vonuljon ki a háborúban elfoglalt minden területről. A konfliktusnak az igazságos és tartós békén alapuló tárgyalásos rendezésére hívja fel az egymással szemben álló feleket. Eugene Rostow, Johnson elnök külügyminiszter-helyettese szerint „Izraelnek támadhatatlan joga, hogy településeket létesítsen a Nyugati-parton”. Stephen Schwebel professzor, a külügyminisztérium jogi tanácsadója, majd a hágai Nemzetközi Bíróság elnöke úgy ítélte meg, hogy „Izraelnek erősebb jogcíme fűződik Palesztina területéhez, mint Jordániának és Egyiptomnak”. Az 1960-as évek vége felé a Johnson-adminisztráció ugyan bírálta a zsidó telepítési tevékenységet, de nem minősítette azt jogellenesnek. Carter jogi tanácsadója, Herbert Hansell viszont igen. Reagan ugyan a zsidó városokat, falvakat jogszerűként értékelte, ám azt állította, hogy nem szerencsések, és hátrányosan befolyásolják a konfliktus rendezését.
Obama ráadásul a kairói beszédben a zsidó állam legitimációját a holokauszthoz kötötte. Eszerint Izraelt a nemzetközi közösség a holokauszt miatt érzett lelkiismeret-furdalása és bűntudata hozta volna létre. Ezzel az amerikai elnök paradox módon Ahmadinezsád mellé állt, aki kifogásolta, hogy „az európaiak bűneinek árát az ártatlan palesztinok és az arabok fizetik meg”, és javasolta Izrael áthelyezését Alaszkába vagy Németországba. Bár ez a koncepció rövid távon segítheti Obama elképzeléseit a zsidó városok és falvak felszámolására, hosszabb távon Izrael puszta fennmaradását kérdőjelezheti meg.
Izrael azonban nem a holokauszt miatt jött létre, és különösen nem a nemzetközi közösség hozta létre. A modern cionista mozgalom a 19. század végén indult meg gyakorlati telepítésekkel és a letelepedés nemzetközi engedélyeztetése céljából. 1947-ben a felosztási terv elfogadásában szerepet játszott a holokauszt miatt érzett felelősség, ám nem lehetett valami nagy lelkiismeret-furdalás, ha a zsidó állam területéül az eredeti Palesztina Mandátumnak mindössze 11 százalékát juttatta volna, ráadásul a zsidó többségű Jeruzsálem nélkül, amely tíz évre nemzetközi közigazgatás alá került volna. De hiába is lett volna az esetleges szimpátia, a holokauszt miatt állítólagosan érzett bűntudat vagy akár a felosztási határozat, ha Izrael nem tudta volna magát megvédeni, és nem kerül ki győztesen a háborúból. A zsidó állam egyes egyedül a saját szellemi és fizikai erejének köszönhette, hogy megalakulhatott.
2009. 07. 10. (XIII/28)
