Hasonlót – kontinentális szinten – már létrehozott az Európai Unió, ami Rachman szerint akár modellül is szolgálhatna: három okból is. Először is, mert egyre világosabbá válik, hogy a legtöbb nehézség, amellyel a nemzeti kormányoknak szembe kell nézniük, nemzetközi természetű: globális felmelegedésről, globális pénzügyi válságról, globális terror elleni harcról beszélünk. A másik ok, hogy egyáltalán lehetővé vált. A közlekedés és a kommunikációs technikák fejlődésének köszönhetően a világ olyannyira „összezsugorodott”, hogy már megoldható az egyközpontú irányítás. A harmadik indok pedig, hogy kezd rá megfogalmazódni a politikai igény. A gazdasági válság és a klímaváltozás globális megoldások felé tereli a nemzeti kormányokat, még a nemzeti szuverenitás olyan élharcosait is, mint az Egyesült Államok vagy Kína.
Az Egyesült Államok leendő elnöke, Barack Obama A remény bátorsága című könyvében így fogalmaz: „ha a világ egyetlen szuperhatalma kész saját erejét visszafogni és nemzetközileg elfogadott viselkedési normák szerint működni, az azt jelenti, hogy ezeket a szabályokat érdemes követni”. Obama számára olyannyira fontos a nemzetközi együttműködés, hogy leendő kormányának egyik tagját és egyben egyik legközelebbi tanácsadóját, Susan Rice-t nevezte ki Amerika ENSZ-nagykövetévé.
Az új elnök köreiben népszerű a Globális Bizonytalanság Kezelése elnevezésű projekt egyik friss jelentése, ami szerint létre kell hozni az ENSZ-en belül a terrorizmus elleni küzdelem főbiztosának pozícióját, el kell fogadtatni egy mindenkire kötelező érvényű klímaváltozási megállapodást az ENSZ égisze alatt, és létre kell hozni egy 50 ezer fős ENSZ békefenntartó kontingenst. (Bár Amerika konzervatív lakosságára tekintettel a jelentés igyekezett nagyon eufemisztikusan fogalmazni: a nemzetközi együttműködések kapcsán „felelős szuverenitásról” beszél az Európában használt, jóval radikálisabb kifejezéssel, a „megosztott szuverenitással” szemben, és a „globális kormányzás” kifejezést használja a világkormány helyett.)
Tehát úgy tűnik, a színpad összeállt – érvel Rachman. Az emberiség történetében először megvan az indok, a lehetőség és az eszköz is arra, hogy komoly lépések történjenek a világkormány felállításának irányába. Ám ha ez elméletben lehetséges is, a gyakorlati megvalósítás már messze nem ilyen egyszerű.
Egyrészt, mert nemzeti szinten hiányzik még hozzá a kellő politikai akarat és elszántság – a politikusok bár készséggel beszélnek a „veszélybe sodort bolygó megmentéséről”, a hétköznapokban még sokkal inkább foglalkoztatja őket a következő választás. Másrészt pedig még az Európai Unióban is igencsak népszerűtlen a nemzetek feletti kormány gondolata, gondoljunk csak a legutóbbi idők népszavazási eredményeire. Az unió akkor tudott gyorsan és hatékonyan fejlődni, ha azt technokraták és politikusok döntötték el, és a szavazók megkérdezése nélkül hajtották végre. A nemzetközi kormányzás tehát csak akkor lehet hatékony, ha antidemokratikus, mert ha a világ legsürgetőbb problémái nemzetközi megoldásért is kiáltanak, az átlagpolgárok politikai identitása még igencsak „lokális” szintű. Így mindaddig, amíg ezt az ellentétet valaki fel nem oldja, jobb a világkormány felállítására vonatkozó terveket az ENSZ egyik páncélszekrényébe zárni – írja blogjában Rachman.
2008. 12. 12. (XII/50)
