„A NATO megállt a FÁK határainál”, „A bukaresti meccset Moszkva nyerte” –
hangzanak a szalagcímek, míg az Itogi folyóirat legutóbbi számában így összegez:
„A keleti irányú terjeszkedés elakadt, és ezt az eredményt Oroszország vezére
könyvelheti el sikerként.”
Egy héttel korábban még igen bizonytalan hangon írt az Argumenti Nyegyeli: „A
NATO-vezetők bukaresti találkozója valójában a világ végleges átalakítását
jelenti. Ez a folyamat célegyenesbe fordul Ukrajna és Grúzia meghívásával az
Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe. Moszkva feladata ennek megakadályozása,
mert ha Grúzia tagsága Oroszország számára aggályos, Ukrajna belépése egyenesen
katasztrofális.”
Már nemegyszer írtam az oroszok tradicionálisan negatív viszonyulásáról a
NATO-hoz. Ezt egyrészt a szovjet időszakból hátramaradt reflexek magyarázzák,
amikor a NATO a fasiszta Németországgal azonos minőségű ellenségnek számított.
Másrészt a Szerbiában végrahajtott NATO-hadműveletek váltottak ki elutasítást.
Harmadrészt a NATO bővítéspolitikája borzolja az oroszok kedélyét, amikor volt
szovjet tagköztársaságoknak kínálja fel a belépés lehetőségét, ezzel szűkítve
Moszkva gazdasági és politikai befolyási övezetét.
A balti köztársaságok belépése a NATO-ba nem váltott ki túlzott reakciókat,
hiszen nem voltak tagjai a Szovjetúnió széthullása után létrejött Független
Államok Közösségének (FÁK). Ukrajna és Grúzia belépése viszont a FÁK-at
bomlasztó tényező lenne. Grúzia kilépése elviselhető lenne, de Ukrajna
elvesztése a legfájdalmasabb, ami történhet. Az oroszok saját népük részének
tekintik az ukránokat, Kijev pedig az első szláv állam fővárosa volt. Vannak
azonban nyers katonai aspektusai is a kérdésnek: egy olyan katonai blokk határai
közelednek Oroszország centruma felé, amelynek ő maga nem tagja. Másrészt egy
sor Oroszországban hadrendbe állított fegyverrendszer gyártókapacitása kerülne
ki Moszkva befolyási övezetéből. Az Argumenti Nyegyeli szerint, ha Ukrajna belép
a NATO-ba, „néhány stratégiai rakétatípusunk elveszti az üzembentartáshoz
szükséges hátterét és így használhatatlanná válik”.
„A NATO-nak adott válasz közismert – írta a fent említett lap a bukaresti csúcs
előtt –, Oroszország nem tér vissza a hagyományos fegyveres erőket korlátozó
egyezményhez, és nem hajlandó újabb tárgyalásokba kezdeni a kis és
közép-hatótávolságú stratégiai támadórakéták korlátozásáról.” Bukarest után már
más hangot ütött meg az Itogi: „A NATO terjeszkedési politikája elvétette a
ritmust. Most inkább a hatalmi centrumok közötti kiegyensúlyozott kapcsolatok
kerültek előtérbe.” A folyóirat véleménye szerint Franciaország és Németország
felmérte, hogy „az Oroszországgal kötött gazdasági és biztonsági megállapodások
fontosabbak Ukrajna és Grúzia NATO-tagságának kétes előnyeinél”. Az újság
Kreml-közeli forrásokból úgy tudja, hogy „Ukrajna és Grúzia meghívását a NATO-ba
Moszva nyílt konfrontációként értékelte volna”.
Az Izvesztyija vélekedése szerint az „Öreg Kontinensnek” három fő oka is volt,
hogy Oroszország mellett álljon ki Bukarestben: Ukrajna és Grúzia igen távol áll
a NATO által elvárt színvonaltól, a távozó George W. Bush tekintélye nem a régi,
és az orosz energiahordozókat sem lenne könnyű más forrásból pótolni. A
kibontakozó világgazdasági válság közepette nem bölcs dolog éket verni Kelet és
Nyugat közé, de Párizs és Berlin egyaránt idegenkedik az Ukrajnában és Grúziában
fennálló szeparatista törekvések kezelésétől.
2008. 04. 18. (XII/16)
