A június elejei elsöprő elnökválasztási győzelem után hiába ígérte Nicolas
Sarkozy, hogy a jobboldal „kék hulláma” teljesen átrendezi a francia politikai
térképet. A vasárnapi helyhatósági választásokon pártja, az UMP ugyan erős
többséget szerzett (324 helyet az 577 fős nemzetgyűlésben), de a
közvélemény-kutatások által előre jelzett földcsuszamlásszerű győzelem elmaradt.
(A jobboldal ez alkalommal kevesebb helyet szerzett meg, mint Jacques Chirac
vezetése alatt 1995-ben, majd 2002-ben.)
A franciák – igaz, rekord távolmaradás mellett – mintha csak Sarkozy azon
kampányígéretét valósították volna meg, miszerint olyan erős ellenzéket akar,
akivel szorosan együtt lehet és kell is működni. A baloldal felé való nyitás
jegyében lett Bernard Kouchner szocialista politikus az új francia
külügyminiszter.
A vasárnapi választás eredményét a legtöbb elemző a francia választók
érettségének jeleként értelmezi, miszerint a franciák akarják a változást, de
nem bármi áron, hanem csak megfelelő társadalmi párbeszéd eredményeképpen. Az 56
százalékos többséggel ugyanis Nicolas Sarkozynek lehetősége lesz véghezvinni az
általa elképzelt, a jóléti állami ellátásokhoz igencsak hozzászokott franciáknak
adott esetben komoly érvágást jelentő reformokat, azonban a figyelmeztetés
egyértelmű: ehhez meg kell szereznie a társadalom vártnál szélesebb rétegeinek a
támogatását. Ennél is nagyobb érvágást jelent azonban számára az, hogy
elvesztette a jobboldal egyik „erős emberét”, Alain Juppét, aki alulmaradt
szocialista kihívójával szemben. A Jacques Chirac elnöksége alatt
miniszterelnöki posztot is betöltő Juppé a környezetvédelemért és a fenntartható
fejlődésért felelős minisztériumot irányította (volna). Az új francia kormány
miniszterelnöke, Francois Fillon azonban még a parlamenti választások előtt
bejelentette, hogy minden olyan miniszternek – beleértve saját magát is – mennie
kell a kormányból, aki nem szerzi meg saját körzetében a választópolgárok
támogatását.
A parlamenti választások második fordulójára valamelyest magához térő
szocialista párt berkeiben lezajló változást jelzi az is, hogy a héten
megjelenő, Egy kudarc kulisszatitkai című könyvében Ségolène Royal volt
elnökjelölt közhírré tette: szakított korábbi élettársával, négy gyermeke
apjával. „Arra kértem François Hollande-ot, hagyja el a családi otthont, és
máshol élje meg az újságokban és könyvekben kiteregetett érzelmi életét” –
jelentette be Royal, anélkül, hogy a szakítás pontos időpontjáról hajlandó lett
volna bármit is mondani. A többek között „élettársi hűtlenség” miatt
„menesztett” Hollande, a szocialista párt főtitkára 1978 óta volt Royal társa. A
két politikus közötti viszony megromlása már az elnökválasztási, majd a
parlamenti választási kampány során még inkább szembeötlő volt a rendszeresen
egymásnak ellentmondó, vagy gyökeresen ellentétes álláspontot képviselő
megnyilvánulások alapján, azonban Royal a kampány során mindvégig igyekezett a
látszatot fenntartani.
A magánéleti válság azonban egyre nyilvánvalóbb politikai versengéssé is fajult,
ami jelentősen rányomta a bélyegét a szocialista kampányra is.
A versengés pedig mára már élesbe fordulni látszik: a könyv megjelenésével egy
időben Royal bejelentette, indul a PS megüresedő főtitkári tisztségéért (melyet
jelenleg Hollande tölt be), amennyiben megszerzi a párt támogatását a várhatóan
jövőre sorra kerülő következő pártkongresszuson.
2007. 06. 22. (XI/25)
