hetilap

„Az igazság az, hogy az ember nem maradhat örökké a poszton” – jegyezte meg
egyszer félig viccesen Blair, amikor már egyre gyakrabban pedzegette a média,
hogy harmadik miniszterelnöki terminusát nem fogja teljesen kitölteni. Amikor
múlt héten saját választókörzetében, Sedgefieldben bejelentette távozását,
sajátos öniróniával jelentette ki: „Most már több mint tíz éve vagyok ennek az
országnak a miniszterelnöke. Azt gondolom, hogy ez elég hosszú idő volt, nemcsak
nekem, de az országnak is. Néha csak úgy lehet legyőzni a hatalom vonzását, ha
teljesen letesszük azt.”

Bár figyelemre méltó tízéves kormányfői karrierje alatt a média már többször
beharangozta a bukását, Blairnek eleinte minden politikai viharból sikerült
kievickélnie. Az utóbbi évek belpolitikai viszályain azonban már nem tudott
átmanőverezni, s végül saját pártjának belső ellenzéke kényszerítette térdre.

A Munkáspárt egykori „fenegyereke” történelmet írt: 1997-től kezdődően háromszor
is győzelemre vitte pártját, amely akkor már jóideje kiszorult a hatalomból.
Ezzel a Munkáspárt eddigi legsikeresebb vezetője lett. A párt azonban egyre
csökkenő többséggel nyerte meg az általános választásokat, a legutóbbi
helyhatósági választásokon pedig már csúfos vereséget szenvedett. Bár az elmúlt
tíz év alatt Nagy-Britannia – sok európai országgal ellentétben – soha nem
látott tartós gazdasági fellendülést tapasztalt, a nagyközönség, úgy tűnik, soha
nem bocsátotta meg Blairnek a Bush elnökkel kialakított szoros szövetséget és az
iraki háborúban való részvételt. Erős gazdasági mutatók ide vagy oda: az elemzők
szerint a szavazók Irak miatt büntették Blairt és a pártot. A
közvélemény-kutatások rendre arról tanúskodnak, hogy a transzatlanti barátság
ártott legtöbbet a népszerűségének.

„Örökségét” a történészek és elemzők ellentmondásosnak ítélik: kritikusai
szerint a kezdetben beígért belföldi reformokat nem hajtotta végre, sokan
elégedetlenek az egészségügy, az oktatás vagy a közlekedés helyzetével, és a
társadalmi egyenlőtlenséget is sérelmezik. Az adók emelkedtek, miközben a
közszolgáltatások színvonala szerintük romlott. Azt is szemére vetik, hogy
diktatórikus stílusban kormányzott, sok döntésben csak a saját szava számított.
Minisztereit sok esetben szerencsétlenül választotta meg, a botrányok pedig nem
tettek jót a politikai elit hírnevének. Kormányzása alatt jelentősen romlott a
politikusok megítélése, csökkent a beléjük vetett bizalom. A Blair-éra egyik
kulcsszava lett a „kozmetikázás”, vagyis a tartalom nélküli folyamatok jó
színben való feltüntetése.

Mások viszont arra mutatnak rá, hogy a Blair-éra alatt jött létre az önálló skót
és a walesi parlament, a miniszterelnök fontos szerepet játszott az északír
probléma megoldásában is. Nevéhez fűződik az 1998-as nagypénteki egyezmény
aláírása, sokak szerint ez hozott pozitív változást a konfliktusban.

Blair volt az eddigi leginkább Európa-barát brit vezető, a helyébe lépő Gordon
Brown viszont az euroszkeptikusok táborába tartozik. Blair jó kapcsolatot
alakított ki Angela Merkellel, és szemmel láthatóan szimpatizál a franciák új
üdvöskéjével, Nicolas Sarko-zyvel is. Kérdéses azonban, hogy távozása után a
britek Európán belüli súlya megmarad-e, vagy helyüket esetleg átveszi a két
nagyobb ország valamelyike.

Pártját kétségkívül sikerült új pályára helyeznie, jóllehet Brown valószínűleg
új utakat keres majd. Érdemeihez sorolják, hogy sikerült a Munkáspártot a
„balszélről” középre hoznia, amivel paradox módon akár a rivális toryk új
vezetőjének, David Cameronnak is megalapozhatta a jövőjét. Pozitívumként
emlegetik, hogy elődeivel ellentétben képes volt ráérezni az országban uralkodó
közhangulatra, így Diana hercegnő halála vagy a londoni metrómerényletek után
olyan együttérzéssel szólt a nemzethez, ami inkább csak az amerikai elnökökre
jellemző.

Blair szemmel láthatóan tisztában van érdemeivel: mint kifejtette, tíz évvel
ezelőtt Nagy-Britannia még egy furcsa, régimódi ország volt, mára viszont olyan
nemzet lett, amely „jól érzi magát a 21. században és a saját bőrében is”.
Számos szakértő egyetért abban, hogy miniszterelnöksége alatt országa újra
világhatalommá, a nemzetközi élet meghatározó szereplőjévé vált. Blair az iraki
konfliktusban való részvételről ugyan elismerte, hogy keserű ellentmondások
tárgyává vált, azonban hozzátette: „Kezemet a szívemre téve mondhatom: azt
tettem, ami szerintem helyes volt.”

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek