hetilap

Az új párt – melyet alig másfél éve az akkori miniszterelnök, Ariel Saron
azért alapított, hogy megszabaduljon a gázai kivonulást ellenző likudbeli
többségtől és nagy ellenlábasától, Benjamin Netanjahutól – a tavaly márciusi
választásokon meggyőző sikert aratott, bár a sikerben a legnagyobb szerepet
minden bizonnyal a kómában fekvő Saron, illetve Saron hatalmas erkölcsi és
katonai nimbusza játszotta. A Kadima és Olmert tiszta lappal és ezzel az óriási
erkölcsi többlettel indulhatott, tehát jelentős eséllyel, de ezt alig fél év
alatt eljátszotta.

Olmert talán túlságosan bízott abban, hogy a Saron név olyan aranytartalék,
amely a végsőkig kitart. Az első megdöbbentő lépés Amír Perec kinevezése volt a
honvédelmi miniszteri posztra, azé a Perecé, akinek semmi számottevő katonai
múltja nincs. Izraelben ez gyakorlatilag elfogadhatatlan, ha valaki a honvédelmi
tárcára pályázik. Politikusként is igencsak kétséges hírnévnek örvend, az
izraeliek többsége számára Perec neve egyenlő az országot megbénító
sztrájkokkal. Az Olmert és Perec által vezetett védelmi kabinet, kiegészülve a
high-tech hadviselés bűvöletében élő és azóta lemondott Dan Haluc vezérkari
főnökkel, gyengén vizsgázott a libanoni háború idején, s nem alkalmasságát,
hanem alkalmatlanságát bizonyította.

Izrael azonban nem következmények nélküli ország, és a súlyos hibák eddig Haluc
posztjába és az Olmert-kormány népszerűségébe kerültek.

....

A népszerűségi listákat pedig újra a Likud vezeti, élén azzal a Benjamin
Netanjahuval (a következő oldalon), aki ellenezte a gázai kivonulást, ellenzi a
további engedményeket, s ráadásul pénzügyminiszterként végrehajtott gazdasági
reformjainak köszönhetően kihúzta Izraelt abból a gazdasági kátyúból, amibe a
második intifáda miatt került. A Kadima szárnyalása tavaly a Likud súlyos
visszaesését is jelentette, de Netanjahu türelmesen várt, és nem hiába. A
Bibinek becézett politikus, akit sokan nemzedéke legtehetségesebb politikusának
tartanak, tizenöt éve ugyanazt mondja, és következetesen utasítja vissza azt a
meghátrálási politikát, amely a második intifádához és a libanoni háborúhoz
vezetett. Szerencsétlenségére első, de jelen állás szerint nem utolsó
miniszterelnöki mandátumához akkor jutott hozzá, amikor Bill Clinton mindenáron
a közel-keleti béke megteremtőjeként akarta bebiztosítani helyét a
történelemben. De Netanjahu makacsul ismételgetett véleményét, miszerint a
biztonság a legfontosabb, az izraeli közvélemény most jutalmazni látszik. Az
intifáda, a libanoni háború és a gázai kivonulás következményei láthatólag őt
igazolják, és az a néhány részlet, amely a jövő hónapban nyilvánosságra kerülő
Winograd-jelentésből a múlt héten előzetesen megjelent, újfent gyengíti Olmert
helyzetét, és megerősítheti Netanjahu és a Likud fölényes vezetését a
népszerűségi listákon.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek