Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök. Ő nem tehet semmiről Fotó: Reuters
Az európai alkotmány jelenlegi változatát némelyek csak "szocialista relikviának" csúfolják, mivel a szociális piacgazdaság elvei fogalmazódnak meg benne. Nyilván nem is tudnak igazán másra támaszkodni az öreg kontinens döntéshozói, mint az állami beavatkozástól nem ódzkodó rajnai kapitalizmusra, valamint a liberálisabb, de újraelosztó skandináv rendszerre, míg a leginkább szabadpiacpárti angolszász gazdasági modell a britek vonakodó uniós elkötelezettsége miatt oldalvonalra szorul. Pedig a vészesen növekvő jóléti kiadások, a tragikus születési-halálozási arányok, valamint a sokszor integrálódni képtelen bevándorlói csoportok olyan gazdasági terhet jelentenek Európa számára, melyet a mesterségesen erőltetett politikai integráció helyett inkább a közös és szabad piac természetes fejlődésével lehetne sokak szerint leginkább kezelni.
Mivel az alkotmány az uniót önálló jogi személynek és egyben a nemzetközi jog szereplőjének tekinti, a jövőben az EU föderális jelleg? hatalomként jelenhet meg. A monetáris unió ugyancsak a további politikai integráció irányába mutat, s jó eséllyel megteremti az Európai Egyesült Államokat, központi fiskális, szociális, oktatási, kereskedelmi és külpolitikával.
Az európai döntéshozatal reformját elősegítő alkotmányra – mint ismeretes – a tíz, főként kelet- és közép-európai ország jövőre esedékes belépése miatt volt szükség. Az európai integrációt huszonötnél jóval kevesebb tagra tervezték, ugyancsak időszerűvé vált tehát a változtatás. Az alkotmány tervezetének kidolgozásával megbízott, közel két éven át ülésező konvent nagyobb teret szán a többségi szavazásnak az eddigi vétójog helyett, s foglalkozott a bevándorlás, az adózás, a védelem, a külügyek és a szociális ügyek problémáival.
A brüsszeli csúcs résztvevőinek viszont az európai tanácsi szavazatok megoszlása okozta a legnagyobb problémát.
A lengyelek ugyanis arra hivatkoznak, hogy a népszavazást a 2000-es nizzai szerződés alapján tartották, amely jóval nagyobb szavazati arányt biztosít Lengyelországnak, közel annyit, mint az EU legnépesebb tagállamának, a nyolcvanmilliós Németországnak. Az új alkotmány viszont a népességgel arányosabban osztaná el a szavazatokat, amivel a lengyelek mellett Spanyolország is hátrányt szenvedne.
A lengyelek hajthatatlanságát látva Schröder német kancellár azzal fenyegetett, hogy az EU nem fogja megadni Lengyelországnak az ígért pénzügyi támogatást. Utóbbi azzal érvel, hogy attól fél: a tagországok egyszer? többségét és a lakosság hatvan százalékát alapul vevő tervezett szavazási rendszer a nyolcvanmilliós Németország dominanciájához vezet, de elemzők is felhívják arra a figyelmet, hogy a keleti bővítéssel az unió gravitációs központja elkerülhetetlenül Németországba tevődik át, azaz Kelet-Európa országainak a németekhez kell igazodniuk.
Ugyancsak vita tárgyát képezi az Európai Bizottságnak, az unió végrehajtó szervének összetétele. A nizzai szerződés szerint minden tagország küldhet egy biztost a bizottságba, míg az alkotmány tizenöt szavazati joggal bíró és tizenöt megfigyelő biztossal számol.
Magyarország továbbra is ragaszkodik az "egy ország – egy biztos" elvéhez, azaz kiáll a huszonöt biztost számláló bizottság mellett. Mások viszont azt hangsúlyozzák, hogy a hatékonyság növelése érdekében tizenötre kell csökkenteni a biztosok számát. A kisebb országok nyilvánvalóan fontosabbnak tartják a bizottságban való teljes jogú részvételüket, mint a testület hatékony működését, mivel nem éppen az optimális működés irányába mutat, hogy annyi tárcát hoznak létre, ahány tagállam van, s nem a szükségek szabják meg a biztosok számát. Mint ahogyan azt Dobrovits Mihály a Magyar Narancsban kifejtette, Magyarország bátran feladhatná a saját biztoshoz és a rotálódó elnöki rendszerhez való értelmetlennek látszó ragaszkodását, s ennek fejében ott kérhetne kompenzációt, ahol annak értelme van: az Európai Parlamentben. A jelenlegi elosztás alapján ugyanis az ország népességéhez képest a minket ténylegesen megilletőnél kevesebb Európai
Parlament-képviselői helyet kaptunk.
A további rendezetlen kérdések között szerepel még az EU elnöki és külügyminiszteri tisztségének létrehozása, amivel az unió gazdasági súlyához méltó beleszólást szeretne elérni a globális világban. A britek szerint nincs miért aggódni a mostani csúcs eredménytelensége miatt, hiszen 2009-ig, amikorra az alkotmány életbe léptetését tervezik, van még elég idő. Ráadásul annyit mégiscsak fel tud mutatni a csúcstalálkozó, hogy elfogadták a biztonsági stratégiát, a növekedési kezdeményezést, valamint 2007-ben nevezték meg Románia és Bulgária csatlakozási dátumát, s eldöntötték, hogy 2005-től kezdi munkáját a határőrizeti ügynökség. A magyar kormány sikerként könyveli el, hogy elérte: a kisebbségek jogait megemlíti a készülő alkotmány, igaz, nem a "nemzeti kisebbségek" kifejezés szerepel benne. Az ellenzék is boldogabb lenne, ha a "nemzeti kisebbségek kollektív jogai" formula kerülne be a dokumentumba.
Mivel a mostani olasz elnökség után következő ír, illetve egyre inkább euroszkeptikussá váló holland irányítástól nagy áttörést nem lehet várni, még az is elképzelhető, hogy az ultraföderalista luxemburgi elnökség alatt sikerül csak lezárni az alkotmányos vitákat 2005 első felében.
Az európai közvélemény eközben egyre nagyobb gyanakvással tekint az európai integráció felgyorsult folyamataira, de egyesek szerint azzal a rezignáltsággal is, hogy nem tudják megállítani a számukra kedvezőtlen folyamatokat. Az európaiak eredetileg nagyobb anyagi jólétet és hatékonyabb kormányzást vártak az uniótól, de most egyre inkább úgy tűnik: az EU nem pusztán az áruk, a munkaerő, a tőke és szolgáltatások szabad áramlásának elősegítésén munkálkodik, hanem a bürokráciát növeli az amúgy is agyonadóztatott és túlbürokratizált rendszerben. A helyi önkormányzatok nyakára most ráülhetnek a szubregionális, regionális, országos és európai adminisztrációk. Az önkormányzatok erre nyilván előveszik az unió féltve őrzött kincsét, a szubszidiaritás elvét, mely szerint a döntéseket az érintettekhez minél közelebb kell meghozni. Ez viszont ahhoz vezethet, hogy a régiók a nemzeti kormányok megkerülésével közvetlenül Brüsszeltől válnak függővé. A nemzeti törvényhozásokat még az a veszély is fenyegeti, hogy az Európai Bizottság egyszerűen "lehengerli" őket, hiszen a nemzeti törvényhozással szemben az uniós joganyag elsőbbségét is kimondja az új alkotmány.
A szociális piacgazdasági modell megakadályozza a valóban szabadpiaci viszonyok kialakítását. Közgazdászok szerint az európai gazdaság euromilliárdokat veszít a piacot korlátozó rendelkezések miatt. A jelek szerint egyre dominánsabbá válnak a központilag tervezett gazdaság hívei Európában, pedig a valódi jólétet inkább az önkéntes együttműködés, a magántulajdon biztonsága, a munkaerő és a tőke szabad áramlása: a szabadpiaci mechanizmusok hozhatnák el.
Csakhogy a jelenleg hatalmon lévő döntéshozók és ötletgazdák Európában jobbára szociáldemokraták, akik számára az Európai Unió szent és érinthetetlen. Ahogyan arra elemzők nem minden él nélkül rámutatnak: akkor jön létre ilyen szekuláris vallásos tisztelet, amikor racionális érvekkel már nem lehet egy ideológiát vagy elképzelést megvédeni. Az EU esetében ez az ideológia az egyenlőség elve, a szabadság álcájába öltöztetve. Pedig aligha a nagyobb szabadság jele, hogy az integráció negyvenöt éve alatt az állam által elvont adók és járulékok
harminc százalékról ötven százalékra emelkedtek.
Fontos tudatában lenni annak a nyilvánvaló veszélynek is, hogy minél nagyobb egy állam, annál kisebb a lehetőség arra, hogy az átlagszavazó beleszóljon országa politikai ügyeibe. A másik nagy fenyegetés, amint arra a
free-europe.org felhívja a figyelmet, egy páneurópai diktatúra veszélye, mivel egy jövendő diktátornak sokkal kevesebb erőfeszítésébe telik megnyerni egyetlen általános választást az egységes Európában, mint huszonöt-harminc politikailag független államban.