Képviseleti kormányzat a terv

Tony Blair és George Bush a Belfast melletti Hillsborough-kastély kertjében Fotó: Reuters

A háború utáni rendezést megnehezíti Irak megosztottsága, mivel Szaddám Huszein törzsi ellentéteket szító politikája, a szunnita arabokkal szembeni engedékenysége a többi csoport (síiták és kurdok) kárára, valamint kegyetlen diktatúrája nyomán a nemzeti egység meggyengült a közép-keleti országban, az ellenzék gyenge és megosztott. Európa nagy része és a brit közvélemény is azt szeretné, ha az ENSZ meghatározó szerepet játszana az iraki rendezésben, miközben a Fehér Ház magának és a brit kormánynak tartja fenn a jogot, hogy meghatározza a háború utáni iraki helyzetet.

Colin Powell amerikai külügyminiszter bejelentette: az USA olyan tisztviselőket küld a közép-keleti térségbe, akik hozzáfognak azoknak az irakiaknak a verbuválásához, akik megalakíthatják az amerikai vezetés alá kerülő hadsereggel és a polgári szervekkel együttműködő, átmeneti kormányzó hatóságot. Paul Wolfowitz védelmiminiszter-helyettes szerint több mint hat hónapra lesz szükség ahhoz, hogy az iraki polgári hatóság kezébe kerüljön az irányítás, ami előkészítheti az utat egy képviseleti kormány megalakításához. Powell külügyminiszter és más amerikai kormánytisztviselők az elmúlt napokban hangsúlyozták: a háborúért nagy árat fizető USA és Nagy-Britannia nem fog tárgyalásokba bocsátkozni a háborút ellenző olyan országokkal, mint Németország és Franciaország, a közvetlen harcok utáni időszakkal kapcsolatosan. A külügyminiszter ugyanakkor azt is hangoztatta, hogy feladatának tartja a diplomáciai sebek begyógyítását, és az ENSZ fontos szerepet játszhat, ha stabilizálódik a helyzet Irakban. Az európaiak tartanak a világszervezet marginalizálódásától, miközben egyelőre elutasítani látszanak az ENSZ bevonását a rendezésbe, mondván, hogy az legitimálná a szerintük törvénytelen háborút.

George W. Bush még február végén kijelentette, hogy Amerika nem kívánja meghatározni az új iraki kormány pontos összetételét, de gondoskodik arról, hogy egy kegyetlen diktátort ne egy másik kövessen. Az amerikaiak fontosnak tartják azt is, hogy ne egy bizonyos csoport kerüljön Irak élére, hanem minden etnikai és vallási tömörülés képviseletet kapjon a kormányzásban. Blair szerint olyan egyesített, képviseleti kormányzatra van szükség, amely tiszteletben tartja az emberi jogokat és a jogállamiságot, a demokrácia sarokköveit.

Az amerikaiak lényegesnek tartják, hogy az új vezetéssel Irak ne jelentsen többé fenyegetést sem az USA-ra, sem a szomszédaira nézve; működjön együtt a tömegpusztító fegyverek és a nagy hatótávolságú rakéták leszerelésében az ENSZ határozatainak megfelelően; hozzon létre egy olyan széles koalíciót, amely érzékeny az ország minden etnikai és vallásos csoportjának érdekeivel szemben, valamint a nemzetközi közösség számára hozzáférhetővé teszi energiaforrásait.

Az ideális megoldás az volna, ha a Szaddám utáni Irak demokratizálódna és szabadpiaci elvek szerint szerveződne újjá, együttműködne a terrorizmus elleni harcban. Ugyancsak fontos lenne, hogy ezenközben ne keltse azt a látszatot, hogy az amerikaiak bábja.

Mértékadó elemzők szerint a legszerencsésebb az lenne, ha az Egyesült Államok föderális berendezkedés bevezetését segítené elő abban az országban, amely nyugati értelemben véve nem összefüggő, nem homogén nemzet: a szunnita arab elit régóta uralmon van, s a saját érdekei szerint kormányoz a másodrend? állampolgároknak számító síiták és a harmadrendűként kezelt kurd népesség kárára. Kívánatos lenne, ha a többi kisebbség, így például a törökök és asszírok is szerepet kapnának a kormányzásban.

Valószínűleg nem lenne bölcs dolog azt a rendkívül centralizált "nemzetépítő" politikát folytatni, amit a Clinton-vezetés nem nagy sikerrel próbált megvalósítani Haitin, Szomáliában, Koszovóban és Boszniában. A kritikusok szerint ez a hozzáállás éppen azért bukott meg ezekben az esetekben, mivel nem vette figyelembe a sajátos politikai valóságot az adott régiókban. A mostani amerikai vezetés szerint az sem lenne szerencsés, ha ENSZ-mandátummal jönne létre az új kormányzat, mivel a helyi iraki vezetők nem lennének érdekeltek annak sikerében. Minden bizonnyal nem lesz nehéz meggyőzni a három nagy iraki csoportot, hogy egy decentralizált, föderális politikai rendszer biztosítaná számukra a helyi autonómiát, garantálná, hogy nem tér vissza egy zsarnoki központi kormány, és méltányosan részesülnének Irak olaj- és adóbevételeiből.

Az egyik legnagyobb problémát a Szaddám által megfélemlített, demoralizált és öszszezúzott iraki ellenzék helyreállítása jelenti. Sajnálatos, hogy Irakban nincs olyan ellenzéki mozgalom, mint az afganisztáni Északi Szövetség, amely az afgán háborúból is kivette részét. Ugyancsak veszélyt jelenthet a radikális pánarab szocialista Baath Párt, a titkosszolgálatok, a kormányhivatalok és a Köztársasági Gárda tagjainak Szaddám utáni magaviselete. Hivatalos jelentések szerint kétmillió tagja volt Szaddám pártjának, akik egy időre eltűnhetnek a lakosság őket fenyegető haragja miatt, de a középső, szunnita részeken fennáll a veszély, hogy viszszatérnek a politikai hatalomba. Különösen akkor jelenthetnek ismét fenyegetést, ha az új irányítás nem lesz népszerű a lakosság körében.

Miközben a síita és szunnita ellenzéki csoportok gyengék, a kurdokat minden bizonnyal nem lesz túl nehéz érdekeltté tenni a Szaddám utáni kormányzatban. A diktátor közel kétszázezer kurd haláláért felelős. Ugyanakkor az iraki olajkészletek tizenöt százaléka északi, kurd területen található. Ha az őket megillető arányban részesülnének a kurdok az olajbevételekből, valószínűleg készek lennének lemondani az önálló kurd állam álmáról, melynek megvalósítása az egész térséget destabilizálná.

A különböző csoportok közötti együttműködést segíti, hogy Irakban erős a nacionalizmus érzése, viszonylag fejlett a gazdaság, és jobban képzett a lakosság, mint például Afganisztánban. Így is komoly feladat lesz viszont egy olyan hadsereg megteremtése, amelynek vezetése lojális lesz az új kormányzathoz.

Potyázók a láthatáron