Barakot búcsúztatják Fotó: Reuters
Izrael választási rendszerét 1996-ban módosították: ekkor bevezették a miniszterelnök közvetlen választásának intézményét. Így Benjamin Netanjahut 1996-ban, és Ehud Barakot 1999-ben a nép választotta kormányfővé. Ez azt is jelenti, hogy ha a knesszet fel is oszlatja önmagát, és kiírja az általános választásokat, azzal a miniszterelnök nem veszíti el automatikusan a hivatalát, csak a kormányát. Ez persze fordítva is igaz. Ha a miniszterelnök lemond, ez nem jelenti feltétlenül, hogy a képviselőknek is meg kell mérkőzniük a választásokon.
Bár a knesszet első olvasatban – nagy többséggel – elfogadta a feloszlatásáról szóló törvényt, azt második és harmadik olvasatban is el kell fogadnia, különben nem emelkedik jogerőre. Közben Ehud Barak is benyújtotta lemondását, amely azonban mára jogerőssé vált. Ha a képviselők a második vagy a harmadik szakaszban visszakoznak, akkor a parlament folytatja működését. Így két hónap elteltével új választásokat rendeznek egyedül a kormányfő személyére. Ebben az esetben Benjamin Netanjahu, aki a hét elején sajtóértekezleten jelentette be Jeruzsálemben, hogy jelölteti magát a miniszterelnöki posztra, nem vehetne részt a kormányfői posztért való vetélkedésben, mivel a kormányról szóló alaptörvény csak parlamenti képviselőknek adja meg az indulásra való jogot.
Mód van azonban arra, hogy az alaptörvényt módosítva hatályon kívül helyezzék azt a klauzulát, amely parlamenti tagsághoz köti az indulás jogát. Természetesen a képviselők egy évi működés után nem szívesen tennék kockára helyüket, s ezért megvan rá az esély, hogy végül nem oszlatják fel a parlamentet. A baloldali Merec párt korábban – félve attól, hogy Ehud Barak a Likuddal alakít nemzeti szükségkormányt – támogatta a parlamenti választások megrendezését. Mióta azonban a Likud volt vezetője, Netanjahu bejelentette jelöltségét, megváltoztatták álláspontjukat, mert így akarják elkerülni, hogy Netanjahut ismét miniszterelnökké válasszák. E félelmüket erősítik a közvélemény-kutatások: ha a választás ma lenne, Netanjahu nagy fölénnyel verné Ehud Barakot. Szerdán a nemzetgyűlés előzetes olvasatban elfogadta azt a módosítást, amely lehetővé tenné Benjamin Netanjahunak a miniszterelnökségért való indulást. A terv szerint jövő hétfőn egymás után szavaznának a képviselők a "Netanjahu-módosításról" és a knesszet feloszlatásáról.
Maga Netanjahu azt fontolgatja, hogy csak akkor indul el a kormányfői választásokon, ha
a parlamenti választásokat is megrendezik. Mindenesetre a Likud képviselői egymásnak adják a kilincset jeruzsálemi irodájában, mivel a párt jövő szerdán megrendezi saját belső választását, hogy eldöntse, ki indul majd a miniszterelnöki választásokon. Ariel Saron és Netanjahu mellett valószínűleg versenyez az elsőségért a párt ifjú csillaga, Silvan Salom is.
Az elmúlt három időszakból a knesszet egyikben sem töltötte ki a négyéves időtartamot. A Rabin–Peresz kormány három és fél, a Netanjahu-kabinet két és fél, Ehud Barak pedig másfél évig volt hivatalban. Az elemzők elsősorban Izrael választási rendszerét hibáztatják, azaz a miniszterelnök közvetlen választásának intézményét, amely nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. E rendszerben egy döntő többséggel rendelkező miniszterelnök nem feltétlenül bír megfelelő parlamenti erővel, hogy szilárd többség? kormányt alakíthasson. Más személy azonban nem veheti át a helyét, ami a kormányválságok megoldási lehetőségeit nagymértékben leszűkíti.
E rendszer valóban megnehezíti a válságkezelést, ám nem ad magyarázatot a válságok kialakulására. Az elmúlt és megbukott kormányok kudarcának elsődleges oka a palesztinoknak az oslói folyamathoz fűződő viszonya volt. Miközben a nyugati világ felé a béke húrjait pengették, Izraelt – a békefolyamat ellenére – erőszakkal próbálták engedményekre kényszeríteni. A Rabin-gyilkosság és a Peresz-kormány veresége után Netanjahu is azért kényszerült lemondásra, mert – amerikai nyomásra – annak ellenére vitte tovább a békefolyamatot, hogy világos volt: Arafatnak a béke csak taktikai fogás, a terület-, hatalom- és pénzszerzés eszköze. Ehud Barak lemondásának is az a fő oka, hogy bár mindent megtett a konfliktus lezárására, Arafat ennek ellenére elutasította azt, sőt nyomatékul fegyveres felkelést robbantott ki, hogy erőszakkal kényszerítse az izraeli kormányfőt az 1967-ben elfoglalt területek – köztük Kelet-Jeruzsálem – teljes kiürítésére. Ezt Ehud Barak sem vállalhatta, inkább lemondott.
MIÉP-képviselő a templom-hegyi "gorillákról"
2000. 12. 16. (IV/51)
