Csecsen kisfiú Groznijban. Egy pusztulásra ítélt város Fotó:
Reuters
Végiggondoltam az egész napunkat. Kora reggel zuhogó esőben indultunk, majd Ingusföld
határán csatlakoztunk egy élelmiszereket szállító orosz konvojhoz. Az ellenőrző
pontokon még így sem volt egyszer? átjutni. Az egyik helyen ki kellett pakolnunk az egész
teherautó-szállítmányt a sárba, mert fegyvereket sejtettek az élelmiszeres zacskóinkban.
Minden elázott. Ezután megláttuk a Groznij feliratú táblát, amelyet attól függően
cserélgettek különböző nyelvűre – eddig vagy öt alkalommal –, hogy kinek az
ellenőrzése alatt volt a város.
Az ellenőrző pontokon levő katonák egyre agresszívebbek lettek – gondolom azért,
mert féltek. Az orosz különleges esetek minisztériumának főhadiszállására mentünk,
ahol a parancsnok fogadott minket, és elmondta, hogy mi vagyunk az elsők, akik a város
megnyitása óta a helyi lakosságnak közvetlenül segélyt osztunk. Naponta körülbelül
kétezer ember érkezik vissza a városba a környező országok menekülttáboraiból. Mi
is azért döntöttünk úgy, hogy a segélyeinket a csecsen menekültek után hozzuk,
mert a menekülttáborokból egyre többen mennek vissza lakóhelyükre. Különösen azóta,
hogy Groznijt április 22-én megnyitották.
Groznij jelenleg a normális életvitelre nem alkalmas. Nincs áram, víz, gáz, élelmiszer,
gyógyszer. A sok halottal, akik a romok alatt vannak, senki sem tud törődni. Nagy a járványveszély.
Nappal még úgy-ahogy rendet tud tartani a hadsereg, de este "elszabadul a pokol".
Rendszeresek a gyilkosságok, az erőszakos cselekedetek, az emberrablás, a csonkítás,
a fejlevágás.
Míg Koszovóban 360 regisztrált civil szervezet van jelen, addig Groznijban rajtunk kívül
egy kis lengyel orvoscsoportról tudnak, akik az ingusföldi Nazranból járnak át segíteni
a grozniji kórházakba egy-egy napra.
Elmentünk élelmiszert osztani az utcára. Az emberek a zuhogó eső ellenére
megrohantak bennünket. Alig lehetett a rendet fenntartani. Idős, rongyos ruhájú,
fizikailag és szellemileg kimerült emberek hisztérikus megnyilvánulásai miatt egy őrült
hangzavarban kellett helytállni.
Találkoztunk két idős baptista hölggyel is, akik sírva kísértek el bennünket a
grozniji imaház romjaihoz. A baptista imaház feldúlva, kiégve és kifosztva állt. A
falakra DZSD volt firkálva, "DZSihad Dudajev", utalva a "szent háborúra" és a
csecsen katonák katonai vezetőjére. A földön töltényhüvelyek, rakétadarabok, a sárban
gázálarc, pusztulás és rombolás nyomai mindenütt
mégis, az arcokon megindultság,
könnyek. Megfogtuk egymás kezét, és csak sírtunk. Groznij miatt, a látottak miatt, a
szenvedés miatt: együtt magyar–orosz–oszét–tatár–csecsen
Reggel persze kiderült, hogy az éjszakai lövöldözés miatt senki sem aludta ki magát.
Megdöbbentő hírt kaptunk rövid reggelink után: a táborunkat őrző őrhelyet megtámadták,
az egyik őrünket agyonlőtték, egy másikat pedig megcsonkítottak (baltával levágták
az egyik kezét). Megmutatták mind a kettőjüket. Szörny? látvány volt. Nagyon
megviselt bennünket. Két kórházba is sikerült eljutnunk, ahol átadhattuk gyermektápszereinket
és takaróinkat.
Egy hófehér tank kíséretében léptük át a csecsen–ingus határt, és boldog
mosollyal nyugtáztuk az "életet". "Groznij az a hely, ahová vissza kell menni!"
Szükség van ránk, arra, amit viszünk, mind a szellemi, mind a fizikai segítségnyújtásunkra.
2000. 06. 10. (IV/24)
