Esti tévézés. Rakéták minden mennyiségben, amerikai katonák, akik majdhogynem
Frank Sinatra dalokat fütyörésznek, füst és fények. Háború.
Először azt hittem, hogy egy amerikai filmet látok, ahol a hősök, a fegyverek és az
ideálok is jenkik, a halottak pedig japánok, oroszok vagy vietnámiak. A helyszínt a századvégi
Berlinnek véltem, de a becsapódó rakéták sebessége meggyőzött arról, hogy tévedek.
Aztán arra gondoltam, hogy amit látok, az talán egy újabb apokaliptikus kasszasiker.
Be kell ismernem, hogy a CNN Jugoszláviáról szóló híradása veszélyesen banálisnak
tűnt számomra. A salvadori emberek nagy részének pozitív képe volt Jugoszláviáról.
Úgy ismertük, mint egy európai országot, kiváló focisták és közkedvelt edzők hazáját.
Reggel, amikor a sült tojás és a tejeskávé illata mellett a lapokban sorra megjelent
Reuters-fotók a szörny? tragédiáról már épp olyan hétköznapi dolognak tűnnek,
mint a szokásos keresztrejtvény a hátsó oldalon. Személyes kapcsolatunk és
aggodalmaink a jugoszláv háború kapcsán addig tartanak, amíg meg nem nyálazzuk
ujjunkat, hogy átlapozzuk a külföldi hírek rovatát. A világ helyzetéről tájékozottabbak
tudjuk azt is, hogy Jugoszlávia a Balkánhoz tartozik, ami olyan, mint az öreg kontinens
lelkiismeretének a zárkája. Az átlagember – az amerikai munkás, a francia taxis, a
nigériai ügyvéd, a maláj kereskedő – sztoicizmusában gyökerező közömbössége
miatt nem is kíváncsi a nemzetközi politikai döntések okaira, hátterére és következményére.
Annak ellenére, hogy médiatúlsúlyos világban élünk, ahol az információk számtalan
csatornáról beszerezhetők, az emberiség csupán elenyésző hányada képes felfogni
azt, ami Európában történik, és átlátni azokat a geopolitikai érdekeket, amik ott
rejtőznek a puskacsövek mögött.
(Fordította: Diósy Krisztina)
1999. 05. 01. (III/17)
