Még a társadalmi törésvonalak, amelyek a legtöbb izraelit aggódásra késztetik,
sem homályosíthatják el azt a tényt, hogy a hihetetlenül különböző, többségében
arab illetve szovjet autokratikus környezetben felnevelkedett népesség megteremtette a
Közel-Kelet egyetlen demokráciáját.
A fiatal Izrael számára a jövő nagy kihívása identitásának megőrzése egy modern,
globalizálódó világgal szemben. A Rabin–Peresz éra fő célkitűzése Izrael
nemzetközi elfogadottságát szándékozta elérni. Izrael az "új Közel-Kelet"
technikai és szellemi központja, gazdasági nagyhatalom, amelynek a regionális béke
megteremtése után nem lesz szüksége ütőképes hadseregére. Izrael normális állam,
amely arab szomszédaival békét teremt, miközben lemond területének egy jelentős részéről.
A katonai visszavonulás azonban demoralizálta a hadsereget, a terror pedig a békét
tette lehetetlenné. A palesztinok pedig, miközben elszabotálják vállalt kötelezettségeiket,
mindig többet és többet követelnek. A területekért, a fegyverekért, az izraeli segítségért,
a munkalehetőségekért, a békéért cserébe terrorral és erőszakkal feleltek. A
Rabintól kapott fegyverekkel Arafat utasítására 16 izraeli katona életét oltották
ki.
Izrael ezt az alternatívát az 1996-os választásokon elutasította. A megalakult
Netanjahu-kormány, miközben szabad piaci gazdaságpolitikát irányzott elő, a
palesztinoktól megkísérelte behajtani vállalt kötelezettségeiket. A nagyüzemi
terrornak véget vetett, ám azt nem sikerült elérnie, hogy Arafaték leszámoljanak az
iszlám terrorszervezetekkel. Izrael csak akkor lesz képes békét teremteni, ha erős
marad. Ha asszimilálódik a nyugati világhoz, elveszti önmagát, és léte ismét kérdésessé
válhat.
A Cahal, az izraeli hadsereg jelentése szerint a bevonuló katonák motivációs szintje,
amely a Munkapárt idején rohamosan csökkent, az elmúlt két évben egyre magasabb. A
bevonulók 75 százaléka harcoló alakulathoz kéri magát, miközben sokuk Izraelhez fűződő
viszonya gyengül. A jelenséget egy 18 éves újonc nyilatkozatában érhetjük tetten,
aki így fogalmazott: "Harcoló alakulathoz kérem magam, mert Libanonba akarok menni.
De élni ott fogok, ahol a legjobb feltételeket találom. Talán New Yorkban."
Miközben a diaszpórabeli zsidóság azért harcol, hogy a folytonosságát megőrizze,
az izraeliek lassacskán arra ébrednek, hogy hasonló kihívásokkal találják szembe
magukat. Ahogy az amerikai zsidóknak komoly gondjuk és mindennapos feladatuk megőrizni
identitásukat a modernizálódó és nyílt világban, Izraelt is egyre vonzza, hogy
asszimilálódjon a nemzetközi közösséghez, amelyből oly hosszú ideig kizárták. Az
ENSZ még ellenséges terület, de Dana International, az Euroviziós Dalfesztivál győztese,
és Linor Abergil, a Miss World \'99 díj győztese már letették az ország névjegyét
a közösségben. Az izraeliek ma már többet utaznak, mint bármilyen más nemzet polgárai.
Izrael vágyainak egyike, hogy eggyé válhasson a világgal, azonban alighanem csak
ideig-óráig lesz vonzerő, mint a tiltott gyümölcs. De az utazás szabadsága sem változtatja
meg Izrael kicsiny méretét. Ne feledjük a "nagy Izrael" a palesztin autonómia területével
együtt is csak negyede "kicsiny hazánknak", Magyarországnak. Izrael mérete ellenére
ma gazdasági és katonai hatalom, amely képes megoldani belső-külső gondjait. A vallásos
és a világi zsidóság egységének megteremtése előfeltétele az arabokkal kötendő
békének. Nemsokára azon-ban Izraelnek is szembe kell néznie azzal, hogyan próbálja
megőrizni és táplálni magában egyedülálló, karakterisztikus azonosságát egy
nyitott, informatív, globalizálódó világban. Izrael ugyanis nem csak egy a sok közül.
1999. 04. 24. (III/16)
