A nagyszülők már nem értik az unokák által használt új szavakat, a fiatalok egyre türelmetlenebbül kezelik az okostelefonokkal szenvedő szülőket. Hová vezet ez a folyamat? Egyre nehezebb lesz a gyermeknevelés, a szülő-gyerek kapcsolat?
– Nem feltétlenül nehezebb, inkább változó folyamatnak mondanám. Komolyabb veszéllyé vált a generációk egymástól való eltávolodása. A digitális generációknak a technológiai eszközök már életteret jelentek, így az eltávolodás azt is jelenti, hogy a szülő például sokszor valójában nem tudja, hogy a 14-18 éves gyereke mit csinál, kikkel beszélget, milyen világot épített maga köré. Ha a szülő minta szerepét nézzük, akkor elég komoly lépéshátrányba kerülhet, mert amit Szent amatőrök és alkalmazott celebek Tari Annamária a digitális generációk kihívásairól képvisel, az online nélkül erőteljesen múlt századi, és mint ilyen, korszerűtlen.
A baby boom és az X generáció egészen másképp szocializálódott a tekintélyhez való viszony területén is, ez főként a munkahelyen jön ki. Megszokták, hogy vannak íratlan szabályok, és nincs értelme dolgok ellen lázadni. Az Y és Z generáció viszont csak a kimondott elvárásokat veszi figyelembe, követeli a tiszteletet, akár teljesítmény nélkül is. Ki cselekszik jól?
– A maga nemében mindegyik jól cselekszik. Az offline generációk poroszos tekintélytiszteletben nőttek fel, amiben az Y generáció csak az élete első egyharmadát töltötte, amíg tekintély volt az óvó néni és az alsó tagozatból a tanító néni. Az Y generáció 27-29 éves korában ér a munkavállalási korhoz, ott találkozik először azzal a munkahelyi működéssel, amit a szokásjog jellemez. Az „így szoktuk meg, nálunk mindig ez van” hozzáállást szeretnék felcserélni egy tiszta, írá- sos alapú kommunikációra, amiben minden le van írva, lehetőleg kétszer. Abban igazuk van, hogy sokkal átláthatóbb a rendszer, ugyanakkor a baby boomer és X generáció konkrétan idegbajt kap attól, hogy az évtizedeken át fennálló szokásaikat most valaki e-mailben számon kéri; ők ezt annak idején nem merték volna megtenni.
Ma az számít jó munkaerőnek, aki állandóan ott van, jelen van, túlpörgeti magát. Ez a teljesítménykényszer nem vezethet egy totális kiégéshez?
– Felgyorsult a világ, a munkahelyek profitorientált működésében a munkavégzés jellege is megváltozott. A munkaerő általában kiszolgáltatott pozícióban van, már rég nem teszi le a lantot este hatkor, hanem divatba jött a 10-12 órás napi munka. Az internettel és az okostelefonokkal megvalósult az állandó elérés, még hétvégén is, és elemi kötelesség felvenni a telefont. A munkanap hamar összecsúszik a hétvégével, és ez valóban kiégéshez vezethet, különösen, ha a munka érzelmileg egyébként is igénybe vesz valakit.
A korábbi generációknak a feszültséget, a stresszt órák hosszáig magukban kellett tartaniuk, sokszor nem volt lehetőség kivel és mikor megosztani. Az Y és Z generáció az éppen aktuális sérelmeit azonnal el tudja újságolni online barátainak. Ez a gyors feszültségoldási lehetőség jót tesz a személyiségnek?
– Biztos vagyok benne, hogy ezzel lesz probléma. Ezt hívjuk érzelmi inkontinenciának. Régen a történések több órán keresztüli tűrése fejlesztette a személyiséget. Ez a képesség a „holding”, amikor az ember egyedül volt a gondolataival, ami elindította a konfliktuskezelő, problémamegoldó érzelmi stratégiák fejlődését. Ma viszont pár perc sem kell, és az illető már posztolhatja is azt, ami vele történt, így a „holding” nem hogy lerövidült – már nincs is. Nagy kérdés tehát, hogy miként fejlődnek ki majd ezek a tudattalan érzelmi stratégiák, amelyekre óriási szükség van az életben. Amit látunk, hogy a világ egyébként is a textek irányába megy, ami felváltja a face to face kommunikációt, és ez nem kedvez majd a realitásban történő helyzetmegoldásoknak, a beszéd alapú konfliktuskezeléseknek.
Az ember sokszor úgy érzi, hogy a várakozás időpocsékolás, nem tehetjük meg, hogy többet lazítunk, mert le fogunk maradni. Jól érezzük?
– Ez valami közös tévhit, mert tényleg mindenki rohan. Mindent gyorsan akarunk. Még a testedzésmódok között is találunk olyat, amivel 6 perc alatt annyit lehet elérni, mint 5 óra túrázással. Ez persze becsapás, de az emberek elhiszik, hisz úgy érzik, hogy nekik pont 6 percük van mindenre. Az akaraterő ma egy kicsit múlt századinak tűnő kifejezés, az erőfeszítést tenni pedig végképp. A legfurcsább, hogy már tizenévesektől hallani, hogy „hagyjál, nem érek rá, nincs időm”. De a helyzet az, hogy „mindenkinek arra van ideje, amire szeretné”. Ez nagyon egyszerű. Aki átrohan a napjain, és mindig úgy érzi, hogy lemarad dolgokról, könnyen beleeshet abba a hibába, hogy nem élvezi az életét. Vannak, akik csak túl akarnak lenni dolgokon: amikor benne vannak, már azt nézik, hogy mi lesz a következő, amiben benne kellene lenniük. Így évtizedeket is el lehet vesztegetni. Kéne valamiféle érzelmi nyugalom az élethez, amiben el lehet dönteni mi fontos, és mi nem. Csakhogy kialakult egy megatrend, amit gyorsulásnak hívunk, és az online tér egyre több időt tölt ki a mindennapokban. Ez addiktív dolog, olyan, mint a drog. Ami ma elég gyors, holnap már lassúnak tűnik. Az információs korban ez már nem fog megváltozni, minden pörög tovább.
Ha már a drog szóba került, lehet összefüggés a szenvedélybetegségek fokozatos növekedése és a stressz között?
– Lehet, és ha a felnőtteket nézzük, akkor a stressz és a perfekcionizmus egy nagyon szabályozott, befeszített személyiséget eredményez, aki alapvetően szorong, el tud úszni a munkaholizmus vagy a tudatmódosítók irányába. De a fiatalabbaknál is jelentkeznek függőségek. Náluk még nem lehet mondani, hogy belefáradtak volna az életbe, inkább csak azt, hogy – bár elméletileg ez az élet egyik legjobb korszaka – mégsem érzik jól magukat a bőrükben. Valami hiányzik ma, és ezt a hiányt pótolják a szerek, amik viszont egyre veszélyesebbek. Ha 40-50 évvel ezelőtt egy tizenhat évesnek azt mondták volna, hogy „itt van egy kis gyomirtó, szívd el, tök jó lesz”, azt felelte volna, hogy „köszi, nem”. Ma a felelőtlen szerhasználat korát éljük – pedig azt, hogy ennek milyen következményei lesznek 5-15 év múlva, senki nem tudja megmondani. Már a kamaszoknál látni az érzelmi célt: „ki akarom ütni a tudatomat”. Ebben a jelenségben komolyan ott van a felnőttek felelőssége és szerepe, hogy miért nem látják, ha a kamasz vagy tinédzser nem találja a helyét, szorong, céltalan és perspektívátlannak látja az életét.
Mit lehet tenni a boldogabb életért?
– A gyorsulás, az online tér és az individualizmus elég erő- teljes trend, de abban mindig lehet bízni, hogy lesznek/vannak emberek, akiknek a józan döntési képessége és ösztönös szabadságvágya megmarad. Már ma is vannak a megatrendekhez párosuló ellentrendek, a gyorsulás ellentéteként megjelent a lassítás, mert mindig vannak olyanok, akik nem akarnak úszni az árral. Könnyen lehet, hogy negyven-ötven év múlva ezek az ellentrendek fogják megmenteni az embereket.
Az egymás iránti lojalitás, elfogadás helyett inkább a kultúrharcok korát éljük. Mi változott?
– A tisztelet, elfogadás nemcsak az online generációkból tűnik el, hanem az X-ből is kikopott, az emberek egyre kevésbé szeretik egymást. Ez az individualizmus, a rivalizáció miatt van, a saját célok és érdekek azt diktálják, hogy átlépjünk a másikon, ha ezzel feljebb jutunk. Megalkotjuk saját kognitív ideológiánkat és ennek szellemében igazolva látjuk a cselekedeteinket.
Régebben olyan embereket tartott a társadalom értékesnek, akik letettek valamit az asztalra. Ma meg már azt látni, hogy arctalanul lesznek az emberek tekintélyek a közösségi hálókon.
– Ma a celebkultusz a fogyasztói társadalomban sokszor olyan embereket emel ki, akik valójában „alkalmazott celebek”, akik semmit nem tettek le az asztalra – önmagukon kívül. Ez hí- gítja azt a fajta érzelmi működést, ami a komoly teljesítményt értékeli, hiszen száz éve még a notabilitások iránt volt csak közmegbecsülés. Ma viszont összemosódik a határ a tiszteletreméltóság és a személyes rivalizáció között. Ez utóbbi, a reklámok által is hirdetett szlogen, hogy „te is sztár lehetsz”, „mert én megérdemlem”, „nekem is jár, ami egy sztárnak”, a fogyasztást erősíti az azonosulás vágya mentén. Így persze senki nem lesz sztár, de több egyéb ok miatt mégis az látszik, hogy erősödik a rivalizációs düh az emberekben a valós teljesítményekkel szemben is. Az „ezt én is meg tudnám csinálni, de az én szekeremet nem tolta senki” gondolatok ma elég jellemzőek.
Tulajdonképpen akkor már nem a kisebbségi komplexust honoráló „én sem vagyok kevesebb” dominál, hanem, hogy „te sem vagy több”.
– Pontosan. Ez egy emésztő zsigeri gyűlölet is tud lenni, igazi leértékelés. Nem az a gond, hogy az illető, aki ezt éli át, így gondolkozik, hanem az, hogy jóval nagyobb felületen találkozhatunk vele, ettől megnő az érzelmi hatása is. Andrew Keen mondja, hogy ma a „szent amatőrök kultuszát” éljük, bárki, aki klaviatúrához jut, ontja a maga bölcs gondolatait, és halálosan meg van sértődve, ha azt mondják neki, hogy „ez még nem az a szint”, ahol a valódi tudás vagy bölcsesség van.
Pár éve még nem volt porondon ez a jelenség, hogy valakit elkezdünk csak azért „követni”, mert hasonlóan gondolkozik, mint én.
– Régen kevesebb csatornából jött információ, egyöntetűbb volt a kulturáltság. Aki az általánosból gimnáziumba ment, valószínű volt, hogy nagyjából ugyanazokat a könyveket olvasta, ugyanazokat a filmeket nézte, mint mindenki abban a nemzedékben. Ez mára felhígult az online miatt, mert ilyen szempontból ez egy olyan piactér, ahol mindenki összetalálkozik mindenkivel, az írástudó az írástudatlannal, az olvasott a kevésbé olvasóval. Aki pedig kultúrát közvetíthetne, kiszorul ezekről a platformokról, mert nincs kedve sem harcolni, sem magyarázkodni. Mintha egyre többen lenné- nek, akiknek nincs mire támaszkodnia belül, ezért igénylik a napi bölcsességeket, a napi cukit.
Az X generáció többnyire egy-két munkahelyen dolgozott csak életében. A munkahelyválasztás előtt álló Y és Z generáció már ennek elképzelésétől is borzong, hisz nem akar elköteleződni vagy „rabszolgává” válni. Reális az önmegvalósítást első helyre helyezni?
– Akkor reális, ha a cél össze lett vetve az illető saját képességeivel, tudásával, jó önértékeléssel. Az Y és Z generációnak ez a fajta képessége arra, hogy reálisan lássa magát, komoly nehézségekkel kell, hogy megharcoljon. A fiatal digitális generációk azt látják, hogy nagyon meg kell növelniük az önbecsülésüket, hogy kibírják a csapásokat. De a felfújt egó mögött – ha életkora miatt nincs valós teljesítmény – szorongás lesz, hogy „én nem olyan vagyok, le fogok bukni, nem megy”. Az Y és Z generáció azt látja, hogy merkantilista alapú világban élnek, mindent a pénz mozgat. Ebből nyilván az jön, hogy munkaválasztásnál nem azt nézik, hogy mire van képességük, hanem, hogy mivel lehet keresni. És ha olyan helyen van, amivel lehet keresni, de nem szereti, nem megy neki annyira, akkor már nem akarja megvalósítani sem a saját, sem a munkahely célját. Húszévesen már meg lehet tenni, hogy végiggondolja, hogy mihez van kedve, mi érdekli a világból. A legnagyobb veszélynek azt látom, ha valakit semmi nem érdekel. Egy fiatal régen sem tudta pontosan, hogy mi akar lenni, de a csapásirány megvolt, legalább annyi, hogy gyerekekkel akar foglalkozni vagy kémiával. Nem a pénz, hanem az érdeklődése mentén döntött.
Akik nem hajlandóak ezeken elgondolkozni, hogyan tudnak felnőtté válni?
– Az ember személyisége fejlődik, tehát ha akarja, ha nem, felnőtté válik, csak lehet, hogy tíz év késéssel. Vissza kellene hozni az igazi nagy baráti beszélgetéseket. Az X generációnál még megvolt, hogy 17-19 éves korban már hatalmas, világmegváltó beszélgetéseket folytattak órákon keresztül face to face. Mindenki gondolkodott, elképzelt, kitalált. Ezek a beszélgetések érlelték a személyiséget. Ahelyett, hogy az agykapacitás nagy hányada az online tér használatára megy, mindennél fontosabb lenne azokat a restaurációs időket visszahozni, amit a face to face vagy az önálló ábrándozás és gondolkozás biztosít.
2015. 05. 29. (XIX/22)
