hetilap

Ön a Dél-Afrikai Keresztény Demokrata Párt alapítója és egyben elnöke. Miért alapították meg a pártjukat?
–ŰHosszú története van annak, ahogyan bekerültem a politikába. A csa­lá­domban nem volt senki politikus. Én magam keresztény lelkészként tevékenykedtem. Nem is gondoltam arra, hogy politikai szerepet vállalok, mert arra tanítottak, hogy keresztényként ez nem lenne helyes. Úgy hallottuk, hogy a politika egy olyan piszkos játék, amitől a tisztességes és őszinte keresztényeknek jobb távol tartaniuk magukat. A Biblia alapos tanulmányozásából azonban megértet­tem, hogy az élet minden területén fényre, világosságra van szükség. Ha fényt viszünk a társadalom különböző köreibe, akkor pozitív változásokat érhetünk el. Nekünk magunknak kell világossággá válnunk, így rájöttem arra, hogy nem zárhatjuk ki a keresztényeket a politikából sem. Ha a politikától távol tartjuk magunkat, akkor ez a terület biztosan sötétségben marad. Látjuk azt, hogy ha a legtöbb országban megkérdezik az embereket arról, hogy kiben bíznak leginkább, akkor a politikusok a sor végén kullognak. Ez azt jelzi, hogy sötétség borítja a politikát, mert sok tehetséges és felkészült ember kivonult a közéletből. Így tág tér marad a képzetlen és korrupt emberek számára. Ahhoz, hogy hatással tudjunk lenni a politikára, szükség van olyan jó és istenfélő emberekre, akik készek arra, hogy szerepet vállaljanak a politikában. Ezáltal az igazság behatolhat a közéletbe. Sokan úgy gondolják, hogy a politikában az igazság mindig relatív. Mi azonban abban hiszünk, hogy az igazság nem viszonylagos, hanem állandó. A körülmények változhatnak, de az igazság nem változik.
Hogyan lett a felismerésből tett?
–ŰMiután rádöbbentem erre, elbeszélgettem több keresztény barátommal. Ez a kilencvenes évek közepén volt, ekkoriban kezdtek neki az új dél-afrikai alkotmány kidolgozásának. Szerettük volna, hogy az alkotmányban a számunkra fontos értékek és szempontok is szerepet kapjanak. Úgy éreztük, hogy ha nem lépünk, később lehet, hogy örökre bánni fogjuk ezt. Már csak négy hónap volt hátra a választásokig, de úgy döntöttünk, hogy politikai pártot alapítunk, és ennek én lettem az első elnöke.
Milyen eredménnyel járt a párt­alapítás, mit tart az elmúlt évtizedben a legnagyobb eredményüknek?
–ŰLegnagyobb sikerünknek az alkotmány megszövegezésében való részvételünket tartom. Ez ugyanis kimondja, hogy Dél-Afrika nem szekuláris állam. Az alkotmány-előkészítő bizottság – amelynek én is tagja voltam – megvitatta, hogy milyen államformát kellene választani Dél-Afrika számára. A kormányzó párt, az Afrikai Nemzeti Kongres­szus vezetői világi államként akarták meghatározni Dél-Afrikát. Átláttam, hogy milyen nagy horderejű kérdésről van szó, ezért feltettem a kérdést, hogy mi lenne, ha az alkotmány szekuláris államként határozná meg Dél-Afrikát. A pártunk mellett dolgozott tanácsadóként a fokvárosi egyetem egyik alkotmányjogásza. Egy hetet kért arra, hogy alaposan áttanulmányozza a kérdést, majd a megadott időben átadott egy tanulmányt.
Eszerint három következménye lehet annak, ha Dél-Afrika szekuláris állammá válik az új alkotmány nyomán. Először is természetesen nem fog szerepelni semmilyen utalás Istenre az alkotmányszövegben. Másodszor, semmilyen állami intézményt nem lehet egyházi célokra felhasználni, harmadszor pedig az egyházi tisztségeket viselők kizárásra kerülnek az állami vagy kormányzati állásokat betöltő emberek köréből. Különösen a második lehetséges következmény aggasztott, miszerint semmilyen állami intézményt nem lehet egyházi vagy vallási célra használni.
Akkoriban, 1995 körül a fekete karizmatikus keresztény gyülekezetek 80 százaléka nem rendelkezett saját ingatlannal. Többnyire iskolákat, önkormányzati épületeket béreltek. Rájöttem arra, hogy ha az állam világi jellegére való utalás bekerül az alkotmányba, akkor mindezeket a gyülekezeteket kirakják az istentiszteleteik helyszíneként szolgáló épületekből. Fogtam tehát ezt a jogi szakvéleményt, és egy kísérőlevéllel együtt szétküldtem a keresztény közösségek vezetőihez. Leírtam nekik, hogy ha nem ébredünk fel most, akkor kikerülnek az iskolákból, tanácstermekből. A lelkészek nagy többsége mellénk állt. Azt üzenték, hogy nem engedik ezt megtörténni. Úgy döntöttünk tehát, hogy létrehozunk egy politikai pártot, amely egy nagy tüntetést szervezett a fővárosban. Legalább ötven­ezren gyűltünk össze, bár a világi sajtó szerint csak harmincezren voltunk. Ez a menet is szerepet játszott abban, hogy az alkotmányból kivették ezt a passzust. Talán ez volt az Afrikai Keresztény Demokrata Párt eddigi legnagyobb sikere, mert ennek köszönhetően a keresztény gyülekezetek továbbra is használhatják az intézményeiket. Ha akkor nem lépünk, mindezt elveszíthettük volna.
Dél-afrikai politikusként mit gondol arról, hogy sokan apartheidországnak nevezik Izraelt?
–ŰSemmi alapja nincs egy ilyen összehasonlításnak. Amikor nagyon nyugodt vagyok, akkor azt mondom erre a felvetésre, hogy tudatlanságból származik. Amikor azonban kicsit indulatosabb vagyok, akkor teljes osto­baságnak nevezem. Ha nekem, egy fekete afrikai embernek valaki azt akarja elmagyarázni, hogy Izraelben apartheidet folytatnak a palesztinokkal szemben, akkor nem tudja, hogy miről beszél.
Az apartheidrendszer idején ugyanis Dél-Afrikában nem volt mozgási szabadság. Tudni kell ehhez, hogy az országot különböző övezetekre osztották fel, amelyek egy-egy nagyobb városhoz kapcsolódtak. Voltak lakóövezetek a fehér emberek számára, és voltak lakóövezetek a feketéknek, és a vegyes bőrszínű emberek, valamint az indiaiak számára. Mindenki csak a maga lakóhelyén élhetett. Ahhoz, hogy az egyik övezetből eljussak egy másikba, engedélyre volt szükségem. Még ahhoz is engedélyt kellett kérnem, hogy egy másik, feketék számára fenntartott zónába eljussak. Akkor is, ha az csak néhány kilométerre volt a mi övezetünktől. Ha engedély nélkül indultam el, letartóztattak. A személy­azonossági igazolványunkba beírták, hogy hol lakunk. Ha egy másik övezetben találtak meg, akkor fel kellett mutatnom az engedélyt jelentő pecsétet, különben letartóztattak. Nem volt tehát mozgási szabadság Dél-Afrikában. Nos, én jártam Izraelben, és ott azt tapasztaltam, hogy az ország különböző részein mindenféle emberek élnek. Mindenütt voltak izraeliek, arabok, ázsiaiak, afrikaiak. Hogy mondhatná valaki azt, hogy apart­heid van Izraelben, amikor ezek az emberek szabadon mozoghatnak az országban?
Önből lehetett volna politikus húsz évvel ezelőtt?
–ŰSemmit nem tudtam a választásokról, amíg nem jött létre az új dél-afrikai demokrácia. A törvény tiltotta, hogy szavazzunk. Ennek következtében nem volt választási lehetőségem arra, hogy eldöntsem, ki képviseljen a parlamentben. Nem szólhattam bele abba, hogy ki mit mond az én nevemben. Csak 1994 után nyerte el valamennyi dél-afrikai polgár a szavazati jogot. Ha viszont megnézzük Izraelt, ott minden állampolgár szavazhat, függetlenül attól, hogy zsidó vagy nem zsidó. Tehát ez sem igaz. De leginkább az lepett meg, amikor kiderült számomra, hogy az a bíró, aki a volt izraeli köztársasági elnök ügyében ítélkezett, és bűnösnek mondta ki a volt elnököt, nos ez az ember nem egy zsidó bíró volt, hanem palesztin.
Számomra ez megdöbbentő volt, mert az apartheidrendszer idején egy fekete tanító sohasem taníthatott fehér diákot. Ha egy fekete ember orvos volt, nem lehettek fehér betegei. És végképp elképzelhetetlen volt, hogy egy fekete bíró egy fehér ember ügyében ítélkezzen. Izraelben azonban nincs ilyen diszkrimináció, és arabok is dönthetnek zsidók felől. Ha a közlekedést nézzük, akkor Dél-Afrikában nem volt egységes tömegközlekedés. Voltak autóbuszok fehér emberek számára, és voltak autóbuszok feketéknek. Izraelben együtt utazhatnak palesztinok és zsidók ugyanazon a buszon. Nem értem tehát, hogy a világ miért engedi ilyen sokáig ezt a hazug állítást keringeni, mintha Izrael apartheidország lenne, amikor pedig erről szó sincsen. Szerintem minden embertől meg kell kérdezni, aki ilyet állít, azt, hogy tudja-e, miről beszél. Mutasson nekem Izraelben egy olyan várost, ahová palesztinok nem léphet­nek be. Mutasson nekem egy olyan izraeli kórházat, ahová egy palesztin nem kerülhet be. Dél-Afrikában azonban ez volt a helyzet.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek