Az ifjúsági munkanélküliség már nálunk is közelít a 30 százalékhoz. Úgy tűnik, hogy a beilleszkedési problémák korántsem csak a kisebbségeket sújtják…
– A fiatalság ma talajvesztettebb, mint valaha. Eleve egy szűkülő korosztályról van szó: a 20 év alattiak a népesség alig 20 százalékát teszik ki. A probléma az, hogy ezzel a fiatal nemzedékkel a mai társadalmak nem tudnak mit kezdeni. Az 50-60-70-es évekhez képest egy nagyon radikális romlás következett be minden szempontból a gyerekek és fiatalok éle-tében. Persze nekik is van egy szűk privilegizált csoportjuk, hiszen óriási mértékű differenciálódás jellemzi a társadalmat jövedelmi, iskolázottsági szempontból.
A gyerekek, fiatalok ma különösen veszélyeztetett korosztálynak tekinthetők: elődeikhez képest a társadalmi viszonyoknak sokkal inkább elszenvedői lesznek, mintsem alakítói. Az ifjúsági munkanélküliség világszerte óriásira nő, miközben mindenhol emelik a nyugdíjkorhatárt, és igyekeznek leépíteni a jóléti rendszereket. Így mindenki, aki nem jó érdekérvényesítő, ledolgozhatatlan hátrányba kerül, sokkal inkább, mint valaha. A legkiszolgáltatottabbak pedig a szegénységben élő gyerekek – etnikai származásuktól függetlenül. Aki gyerekkorától a társadalmi ranglétra alján él, annak semmi esélye sem marad a felzárkózásra, és ez sajnos világjelenség.
Ma az iskolára mutogat mindenki, mondván: az nemcsak konzerválja, hanem egyenesen megsokszorozza a társadalmi különbségeket. Ez mennyiben szükségszerű folyamat?
– Minél nagyobbak egy országban a társadalmi különbségek, annál inkább ez jellemző. Érthetetlen, hogy az egész modernizációs válságot miért az iskolarendszerre akarják mindenáron ráhúzni. Itt egy strukturális társadalmi problémáról van szó, aminek szerves része az oktatásügy is. Az iskola mindenhol leképezi a helyi viszonyokat, és sehol sem képes a komoly szociális különbségeket kompenzálni. A közoktatás, amelytől továbbra is azt várják, hogy betöltse a 19-20. századi funkcióját, a világon mindenütt komoly problémákkal küzd. Hiszen alapvetően meggyengültek a tananyag keretei, az iskolai szocializáció értékeit formáló nemzetállami közösségek is, átalakult az egész társadalom. Ilyen körülmények között az iskolák helyzetén a számtalan részletbe menő szabályozás és szankcionálás nem sokat segít.
A problémák világszerte eléggé hasonlóak, de mennyire általánosíthatók a megoldások?
– Annyira biztosan nem, ahogyan azt mostanában teszik: ma már színtisztán politikai cirkusz zajlik az oktatásügy körül. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az elmúlt 20 évben minden létező oktatási kutatóintézetet megszüntettek hazánkban. Integrációról, tankötelezettségi korhatárról beszélünk, miközben nincsenek felmérések a lemorzsolódásról sem. Nincs egy normális hazai kutatás, nincsenek megbízható adatok, mindenki OECD- és egyéb adatokra hivatkozik, de ezek nemzetközi sztenderdek alapján becsült értékek, nincs közük a valósághoz.
A PISA-felmérések alapján készült McKinsey-jelentés azt taglalta, hogy kultúrától függetlenül néhány alapintézkedéssel az oktatás színvonala mindenhol emelhető lenne: ilyen a pedagógusok béremelésének, elitoktatásának, minőség-ellenőrzésének bevezetése. Az iskolák közti különbségeket a skandinávok, finnek felszámolták, ott egységesen jó színvonalú alapfokú oktatás van. Ez miért volt ott megvalósítható?
– Alapvetően azért, mert az észak-európai társadalmak nem olyan szélsőségesen polarizáltak, mint a mienk. Mellesleg az elmúlt években a minőségi pedagógusképzésre nagy hangsúlyt helyező országokban is sokat zuhant a pedagóguspálya presztízse és bérezése. Ami pedig az egységesen jó színvonalú iskolákat illeti, pont azért lenne szükség az iskolák államosítására, a központi tantervre, mert csak így lehet garantálni, hogy a gyerekek valamennyire hasonló tudást szerezzenek mindenhol az országban. Ez nem feltétlenül jelent diktatúrát. Az oktatás alapvetően állami feladat, ezt mutatta az is, hogy a rendszerváltást követő teljes decentralizáció után csak a legjobb iskolák tudtak élni a szabadsággal. Nem véletlen, hogy a Zöld Könyv szerzői is az államosítás mellett voksoltak.
Hoffmann Rózsáék felzárkóztató osztályokat is javasolnak. Mi lesz így az integráció sorsa?
– Nézze, az iskola a társadalmi helyzettel nem tud mit kezdeni, az integráció dogmává emelése pedig egy rémálom. Ennek köszönhető, hogy a felzárkóztató osztályok ötletéből óriási botrány lett pusztán azért, mert az elkülönítésnek minden fajtája negatív megítélés alá esik. Az uralkodó szemlélet szerint ugyanis, ha a magatartászavaros, problémás gyereket betesszük a középosztály gyerekei közé, akkor megtörténik a csoda. De ez nemhogy nem történik meg, hanem sokszor a konszolidált gyerek idomul a problémáshoz. Azon, hogy ennek a szülők nem örülnek, nincs mit csodálkozni. Felkért szakértőként nemrég Hajdúhadházán jártam, és bizony láttam, hogy iskola után még a nagy kamaszokat is kísérgetik a szüleik, mert mindenki fél. Miskolcon ugyanez van. Ezt a helyzetet nem lehet a helyieken számon kérni, mert akkor mindenki a Jobbik mögé fog állni. Jogvédők arról panaszkodnak, hogy minél jobban büntetik a szegregációt, az annál jobban terjed. Ez nem meglepő, hiszen az együttélést nem lehet büntetőjogi eszközökkel, rögeszmésen kikényszeríteni, csak a helyi feszültségeket lehet még jobban szítani vele. Hogy egy érdekes ellenpéldát mondjak, Miskolc közelében van egy Mucsony nevű település, tavaly jártam ott, s a helyiek elmondták, hogy náluk „jól működik” az integráció: a magyarok csúsznak le egyre inkább a romák szintjére. Mondhatni, ott szűnik meg az elkülönülés, ahol a nem cigányok ugyanúgy nem dolgoznak, nem járatják a gyerekeiket iskolába, megélhetési gyerekvállalásban, uzsorában gondolkodnak, mint a romák. Az összeolvadást jól mutatja, hogy ezeken a településeken már mindennapos dolog a vegyes partnerválasztás is.
Nem arról van szó, hogy a többségi társadalom nem kér sem a romákból, sem a legszegényebbekből, és ezt ők is érzik?
– Nem, higgye el, hogy nem erről van szó, hanem szociális problémákról. Magyarországon van több százezer ember, akinek szó szerint semmilyen egzisztenciája nincs, és úgy boldogul, ahogy tud. Az erre adott többségi reakció érthető, és nem rasszizmus. A szegény gyerekek nem az integrált osztályoktól fognak jobban teljesíteni, hanem attól, ha mindenekelőtt az életkörülményeiken javítunk. A legszegényebbek a harmadik világbeliek szintjén élnek, és a bánásmódot ehhez kellene igazítanunk. Segélyszervezeteket kellene létrehozni, amelyek monitorozzák, hogy hol fenyeget éhhalál. Itt felülről szervezett szociális programok nem fognak működni. Például rengeteg pénzt áldoztunk a „biztos kezdet” programra, amit Angliából vettünk át, ahol nincs bölcsőde és óvoda, és annak megoldására dolgozták ki, hogy korán látószögbe kerüljenek a hátrányos helyzetű kisgyerekek. Ez Angliában sem működik igazán, nemhogy nálunk. Általánosítható integrációs modellek nem nagyon léteznek, esetleg helyi szinten működő, modell értékű kezdeményezések, melyeknek a fenntartását az állam tudja szavatolni.
Solt Ágnes romakutató szerint a válság éleződésével még jobban látható, hogy a különböző kisebbségek lényegi viselkedésében semmi sajátos etnikai jelleg nincs, az emberek a világon mindenhol nagyon hasonlóan reagálnak a peremlétre: bűnözés, társadalmon kívüliség, a többségi normák elutasítása, szegénységkultúrából fakadó jellegzetes szokások, rossz egészségi mutatók, függőségek. Egyformán viselkednek az amerikai indiánok, feketék, az európai bevándorlók, s lassan hozzájuk idomul a mélyszegénységben élő helyi lakosság is.
– Igen, a globális gazdaság folyamatosan szorítja perifériára a tömegeket. Minden jel arra mutat, hogy a társadalmi konfliktusok a jövőben tovább fognak éleződni, de ennek kezelésére senkinek nincs ötlete. Az integráció mindenhol csődöt mondott, a társadalmi problémák globálisakká váltak, amikkel nehéz szembemenni. Az Egyesült Államokban a 15-24 éves fekete férfiak 30 százaléka börtönben van. A fiatal feketéknek hatszor akkora esélyük van arra, hogy börtönbe kerüljenek, mint fehér társaiknak, álláskeresésnél pedig jóval gyakrabban utasítják el őket. A faji előítéletek ott sem szűntek meg, mivel azok alapvetően mindig a társadalmi egyenlőtlenségek következményei, az utóbbiak pedig az elmúlt évtizedekben világszerte nőttek. Persze fokozni is lehet a bajt, a politikai felelősség óriási. Az EU képes lenne bizonyos globalizációs hatásokat tompítani, de ehelyett sajnos azok csak még jobban fölerősödnek.
2011. 05. 27. (XV/21)
