Professzor úr, ebben az esztendőben ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Elismerések özönét zúdították önre. Széchenyi-díjas lett, kitüntették a Magyar Zsidóságért emlékéremmel, Budapest városának díszpolgárává avatták. Mikor talán a pihenés ideje jött volna el, hol Los Angelesből jelentkezik, hol a frankfurti könyvvásárról, Stuttgartban tart előadást, majd visszasiet a Klubrádió mikrofonjához. Ezenkívül egy doktori iskolában tanít, s látható Bánó Andrásnak A tét című műsorában. Kifelejtettem valamit?
– Talán azt, hogy mindeközben szaporán jelennek meg a könyveim, így a Feledés enciklopédiája, az Emlékezés enciklopédiája, a Csalódások kora, a Labirintusok, legutóbb a Nyomtalanul. Ezek között van történelmi esszé, monográfia, cikkgyűjtemény. A könyvek felfokozott jelenlétet mutatnak. Ismeretesek az „öregség” előnyeiről terjesztett anekdoták. Kellér Dezső, a nagy humorista kiállt a kabaréfüggöny elé, hogy az öregség előnyeiről faggassa a nézőt. Tessék, mondjanak csak egyet is! Igaz, az öregségnek rengeteg hátránya van. Az alkonyi fényben azonban élesebbek a tárgyak, letisztul a látás. Én még azt is igazságtalanként rovom fel a sorsnak, hogy nagysokára tanultam meg írni úgy, hogy az nekem is megfelel. Lecsupaszodott a stílusom, nincs benne előkelősködő barokk csavar. Megy a mondat előre, mint az ostorpattintás. Megérti öreg és fiatal, akadémikus és félanalfabéta.
Pályája során élénken részt vett a magyar irodalom és tudomány nemzetközi diplomáciájában. Hogyan tekint vissza munkásságának erre a vonulatára?
– Büszkén és elégedetlenül. Évtizedekig voltam a magyar PEN Club munkása, majd főtitkára, s ebben a funkcióban számos jeles művészt és írót hívhattunk meg, s rábírhattuk őket a magyar irodalom fordítására. Ma már azt se tudom, tagja vagyok-e még a szervezetnek. Egy másik példa. Márai Sándor halálának kerek évfordulóján a kaliforniai San Diegóban avatták emléktábláját. Az egyik vezérszónoknak engem kértek. A külügyminisztériumtól és a művelődési szaktárcától kértem támogatást. Egyetlen centet se kaptam e „forradalom előtti” intézményektől, a magam költségén prédikáltam. Mindez nem panasz. Én még mindig készen állok bizonyos kulturális diplomáciai feladatok ellátására. Nem önös érdekből, nem az egy tál lencséért, se a júdáspénzért.
Úgy tervezi a jövőt, mintha még több évtizedet ígértek volna a megvalósításra.
– Vallásos ember vagyok, a szememben a földi élet is része az örökkévalóságnak. Nemcsak az én hibám, hogy a feladatomat nem végeztem el. Németország egyik csúcsnézettségű műsora Marcel Reich-Ranicki irodalomkritikusé, immár jóval a kilencvenedik éve fölött. A kortárs irodalomról beszél, hol negyedmagával, hol egyedül – televíziós csúcsidőben milliók lesik a szavát. Nem a népszerűségét irigylem, hanem a feladatát és felelősségét. A kultúra fontosságát ugyanúgy el kell adni, mint a mosóport. Nálunk is volt Öveges professzor, Hegedűs Géza. A nagy népszerűsítők közönséget toboroznának az olvasáshoz. Adjatok a Híradó előtt öt percet egy-egy kortárs alkotás népszerűsítésére, a helyéből fordítom ki ezt az undok, gyanakvó, kisszerű világot.
És a fiatalok?
– Fiatalnak lenni önmagában is tehetség, sugárzás, erő, lehetőség. De csak tőlünk tudják megtanulni, hogyan kell élni vele. Arra mindig ügyeltem, hogy fiatalok elől ne vegyem el a helyet. Az a ritka egyetemi tanár voltam, akinek se beosztottja, se irodája nem volt. Fő egyetememről idő előtt vonultam nyugdíjba, s kezdtem másutt pályát, hogy útjában senkinek se legyek. Sosem adtam alkalmat magamnak a tisztességtelenségre. Nagy a kísértés a jóra, még nagyobb a gonoszra.
Optimista a mai kulturális közeget illetően?
– Zavarba hoz, mert zavaros a helyzet. Médiatörvény? Kirúgatások? Átcsoportosítások? Központosítások? A helyzetet nem értem. Az indítékok – takarékosság – nem győznek meg. Az sem, hogy a műsorok felett hatóság uralkodik. Úgy rémlik, újra feltalálják az áramvonalasított hírszolgáltatást, s vele persze mi megtanuljuk a sorok között olvasást. Azok a veterán hírszolgáltatók, akik törvények előkészítésén munkálkodtak, nem az értelmiség javából jöttek. Nyüzsögnek itt olyanok, akik a BBC szabályait szajkózták, amíg leütötte őket a hajókötél, és a román titkos-szolgálat archívumai mutatták meg rejtett arcukat. Kaotikus a helyzet, s ebből talán az menekít ki, hogy beállnak a műsorgyártó mogulok, akikért az egész történik. Friss tolvajkirályságok alakulnak, kegyosztó báróságok, oszt jó napot.
Kicsiny bolygó Magyarország. Nem tart attól, hogy az Alkotmánybíróság jogainak csorbítása, a jogállamiság garanciáinak erodálása, a parlamenti törvény-gyár, a hitelminősítő intézetek kedvezőtlen álláspontja perifériára sodorhat bennünket?
– Magyarország hatalmas bizalomvesztés áldozata. Ami a parlamenti patkón belül az erő jele, kívülről erőszakos kapkodásnak rémlik. A médiaállások kiosztása igencsak kiábrándító volt. Miként az olyan műsorok sora, ahol a kornyikálásra adnak jutalmat. Ezeknek ott lehet jogosultságuk, ahol háromszázmilliós népből, ötven államból meríthetnek a szervezők. Itt azonban – hogy egy másik műsort idézzek, egy szőrös férfi ivarszervéhez egy pelenkát szorítva jókedvűen saszszézik. Nem ez a való világ. Ott élessel lőnek etnikumokra, a bírósági eljárások elhúzódnak, miniszterelnöki megbízottak bizonyítékokkal ostromolják az ügyészséget a nyilvánosság előtt.
A szélsőjobb az országgyűlésben fenyeget az utcai rendbontással. Az egyes intézkedések együttesen húzzák le a magyar horizontot ezeknek az embereknek a szemhatárához.
Magyarország azonban, mint mag a hó alatt, már bontja egy különb tavasz ígéretét. Ott vannak a befejezett forgatókönyvek, amelyekre immár nem jutott pénz, a kísérleti színdarabok, amelyeket mostoha körülmények között mégis bemutatnak. Az internetes portálok egy része megfélemlíthetetlen, a regények nem az uralkodó ízléshez igazodnak. A magyar művelődés az ellenállásból sarjadt. Legjobbjai ma is azok, akik a száműzetést is vállalták elveikért, mint Heller Ágnes vagy Konrád György.
Hosszú pályám során magam sem voltam rendszerkedvenc. A könyveim azonban megjelennek, s remélhetően tartós sikerük lesz. Most jelent meg hangoskönyvben a Feledés enciklopédiája, dolgozom a Beatles biblia új kiadásán. Ami pedig az istenadta népet illeti: dermedtségéből, csodavárásából mindig későn ébredt. De egy idő múltán már nem kell elmagyarázni, hogy a szűkhomlokú demagógok lejártak. Az élet a politikán kívülre húzódik. A felavatták, bezárták, átcsoportosítottak helyett: itt lesz a nagy hír, tavasz lesz, meg nyár, meg ősz. A túlpolitizált közélet elporlik, és a gondosan kreált új nyelv szétesik darabokra. A bábszínház játékosaiból kipereg a fűrészpor. Okos gyermekeink imádkoznak és dolgoznak, meg harsányan nevetnek, amikor az új történelemtanárok megnyerik a tanteremben a mohácsi vészt és a második világháborút.
Nevetni fogunk, harsányan, ahogy még sohasem azelőtt. A humornak nincs miniszterelnöki különmegbízottja. Shelley Óda a nyugati szélhez című verséből idéztem a beszélgetésünk mottóját. Késhet a tavasz, ha már itt a tél?
Névjegy
Az ELTE angol–magyar szakán végzett 1952-ben, a Csillag rovatvezetője lett, 1957-től aspiráns, 1959-től a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa, 1960-tól fordító, dramaturg, a Budapester Rundschau szerkesztője. 1970-től a Magyar Színházi Intézet főmunkatársa, 1975-től a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, 1980–81-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola docense, 1982-től egyetemi tanára. Több külföldi egyetem vendégprofesszora. Az irodalomtudomány kandidátusa (1968), a Magyar Tudományos Akadémia doktora. (1989). A Nemzetközi PEN Club magyar tagozatának két cikluson át volt a főtitkára. Az angliai Cambridge Churchill kollégiumában „overseas fellow”-vá választották. Fulbright vendégprofesszorként négy esztendőt töltött a kaliforniai Claremontban. IREX csereprofesszorként előadott a Columbia, Yale és Harvard egyetemeken.
Művei: Fielding (1955); Thackeray (1962); Modern tragikum – tragikus modernség (1966); Az eltűnt személyiség nyomában (1966); Poétika (1967); Beatles biblia (1969, 1993); Ikarusz fiai (1970); Találkozások a világhírrel (1972); Déry Tibor alkotásai és vallomásai tükrében (1973); A rock mesterei (1974); Világszínház (1974); A regény és az idő (1977); A torinói szemfödő (1978); Brecht színházi forradalma (1978); Avantgarde vagy realizmus? (1979); A harmadik csatorna (1984); A modern irodalom válaszútjain (1984); Nemcsak Babilonban (1984); Kaland és gondviselés (1985); Rekviem egy manekenért (1985); A titkos háború (1986); Az irodalomtörténet diszkrét bája (1988); A szépség születése (1988); Das Geständniss (1989); A védelem tanúja (1990); Ahasvérus és Shylock – a magyar zsidó történelemről (1999); Lezáratlan nyomozás (2004); Labirintusok (2009); A feledés enciklopédiája (2009); Nyomtalanul (2010); Az emlékezés enciklopédiája (2010); Csalódások kora (2010) (Forrás: tamasungvari.hu)
2010. 12. 23. (XIV/51)
