Manapság nem nagyon szeretjük a kötöttségeket. Szükséges egyáltalán, hogy viselkedéskultúrát, etikettet vagy protokollt tanuljunk?
– A megfelelő viselkedés a beilleszkedésünket segíti és a hitelességünket növeli abban a társadalomban, ahol sikeresek szeretnénk lenni. Nemzetközi szinten az európaiság számít rendező elvnek. A protokoll kicsit már szervezettebb, és valamilyen célra irányul, például üzleti vagy diplomáciai területre. Az etikett pedig egyfajta ceremoniális, túlszabályozott viselkedés. Egy esküvői ceremóniának etikettje van, egy lakodalomnak viselkedéskultúrája, legalábbis egy darabig. Én a viselkedéskultúrát szeretném minél inkább visszahozni, és a köznapok részévé tenni.
Mi jelent az európaiság?
– Az európaiságot mindenki magában hordozza, több száz éve rakódnak ránk azok a normák, amelyeket anélkül is tudunk, hogy külön megtanulnánk. Ez a zsidó–keresztény kultúrkörből kialakult szokásrendszer, hiszen az emberek kommunikációjának jó része vallási szokásokból tevődik át, és ezt alkalmazzák a hétköznapi életben is. Az európai viselkedéskultúra a nyugati világban jellemző, de egyre inkább Ázsiában is. Amikor Kínában jártam, a Nagy Falnál fiatalok Strauss-zenére tanultak keringőzni. Előfordul, hogy egy japán vállmagasságban nyújtja a kezét, mikor kezet akar fogni, mert nem tudja, hogy ezt csípőmélységben kell tenni. Azt viszont már tudja, hogy itt illik kezet fogni. Mindig a befogadó kultúrához kell alkalmazkodni.
És olyan létezik, hogy „kelet-európaiság”? Általában pejoratív értelemben szokás használni.
– Minden országban a helyi szokások hatnak a viselkedésre. Kelet-Európában ötven-hatvan évig volt egy kötelező szabályrendszer, amelynek elmúltával a szabályok alóli teljes kibújás valami nagyon szabad érzést adott az embereknek. Ám, ha az emberi szabadságot a társadalmi kapcsolatok fölé helyezzük, egy hamis szabadsághoz jutunk. Lassacskán kezdünk visszatérni az íratlan társadalmi szabályokhoz. Az utóbbi öt-hat évben egyre többen keresnek meg azzal, hogy valahogy mégsem tudnak sikeresek lenni, mert ahhoz valami plusz kell.
Hol a határ a jó modor és a modorosság között?
– A jó modor, a protokoll célja a másik iránti tisztelet. Ha én tisztelem a másikat, és beilleszkedek egy közösségbe, ezzel önző módon azt érem el, hogy engem elismernek és kiemelnek. Ez az önértékelésnek egy borzasztóan fontos eleme, hogy bármit teszek, azt jól akarom csinálni, a siker érdekében. A modorosság ezzel szemben sosem őszinte. Jól nevelt az, akinek őszintén jó gesztusai vannak. A megjátszósan jó gesztusoknál kilóg a lóláb. Vegyünk egy ügynököt, aki nagyon el akar adni valamit. Először kedvesen beszélget velem, és amikor kezdek megnyílni, hirtelen átvált egy olyan vokális szövegre, mintha a magnót kapcsolta volna be, és ezáltal abszolút hiteltelenné válik.
Miszerint döntjük el, hogy ki a szimpatikus? Tehetünk valamit azért, hogy jobban elfogadjanak minket?
– Ha valaki szimpatikus, nem elemezgetem, hogy mitől az. Azt hiszem el elsőre, amit látok. A legfontosabb a pozitív arckifejezés. Ha valaki nem is szélesen mosolyog, legalább ne egy bánatos lepukkantság áradjon belőle. Senki sem kíváncsi arra, hogy mi bajunk van. A beejtett váll önmagában negatív külsőt kölcsönöz. Egyenes derék, megemelt váll, mosolygós arc, és máris megnyerte az első csatát. Kommunikációs alapelv: az tud engem meggyőzni, akit előtte érzelmileg elfogadok. Ha valakiből árad a világfájdalom, mit csináljak vele? Legfeljebb adok neki egy gyógyszert, aztán otthagyom. Az emberiség egyik fele nem tudja állandóan a másikat dajkálni.
A szimpátiát tehát nem a belső értékek szerint alakítják ki?
– Nem, hiszen az elsőre nem látszik. Akár egy állásinterjúnál, akár párválasztásnál az emberek elsőnek azt fogadják el, amit látnak. A kommunikációnk 55 százaléka nem verbális, tehát a viselkedés és az arckifejezés tartozik ide. A másik 38 százalék a hangsúlyozás és csupán 7 százalék a verbalitás. Ez azt jelenti, hogy elsőre senki nem arra figyel, amit mondunk, hanem sokkal inkább a megjelenésünkből és a hangsúlyozásból vonja le a következtetéseket.
Milyen veszélyforrások lehetnek a hangsúlyozás és a verbalitás területén?
– A hangsúlyozás területén nagy hiba a magyartalanság, a motyogás, a hadarás és a gügyögés. Halottak napja után hallottam, hogy „tegnap voltunk a temcsiben”. Ez nagyon szőke! Nekem a szőke itt nem hajszín, hanem állapot. A túl hangos beszéd mindig agresszivitást jelent, és ezt az európaiság nem viseli el. A csúnya szavak használata elfogadhatatlan akkor is, ha ez árad ránk a médiából. Ne engedjünk a Győzike-hatásnak, hogy lemenjünk alfa alá mínusz kettőbe. Idegen szavakat se használjunk ott, ahol nem fontos.
Egy állásinterjún más szerepkörnek kell megfelelnünk, mint a magánéletben. Mennyit számít ilyenkor a fellépés?
– A fellépésünk sokat elárul rólunk. Ha valaki görnyedten besuttyan egy állásinterjúra, akkor joggal kérdezik: „Miért jött ide”? A megoldás: A/4-es mappa a hónom alatt, kihúzott derék, különben is a gerinc akkor pihen, ha egyenes. Ha be van hajlítva, a csigolyák feszülnek, és mindjárt másképp szólalok meg. Sőt, ha nagyon oda akarok figyelni, akkor az állam a nyakamhoz képest nem 90 fokban tartom, hanem 92-ben.
Ettől komolyabbnak néznek?
– Nem, én érzem magam komolyabbnak. Egy állásinterjú elsősorban önbizalom kérdése. Óriási a különbség aközött, ha határozottan köszönök, vagy ha bizonytalanul és halkan. Magamnak kell elhinni, hogy ide győzni jöttem.
Öltözködéssel milyen módon lehet befolyásolni a rólunk kialakult képet?
– Annak öltözzünk, aminek látszani akarunk. Állásinterjún a tanult ember külsőt kell hozni. Az első benyomás azért fontos, mert amit ott elrontunk, hónapokig nem kopik le rólunk. Az emberek 55 százalékban azt hiszik el, amit elsőre látnak. Meglátok egy férfit fehér köpenyben sztetoszkóppal, biztosan orvosnak nézem, sztetoszkóp nélkül viszont péknek. Ha egy nőnek túl sok minden látszik ki a ruhájából, nem kell csodálkozni, ha butának nézik. A tanult ember szerepben a férfi mindenképpen legyen frissen borotvált és viseljen öltönyt hosszú ujjú inggel, nyakkendővel. Tanult, vezető beosztásban lévő hölgyeknél még hangsúlyozottabban fontos, hogy a szerepeik közül csak a második helyen áll a női szerep. Az angolos elegancia a legelfogadottabb. A túl rövid szoknya, takaratlan váll vagy mély kivágás nem a tanultságot hangsúlyozza, hanem épp ellenkezőleg. Ha az eszemmel akarok győzni, akkor felfele kell irányítani a figyelmet, a többi semleges legyen.
Jól értem, hogy nem elég a tudás és a szakmai tapasztalat, hanem azt el is kell tudni adni?
– Pontosan. Egy állásinterjún miért várom azt, hogy majd ők kibányásszák belőlem, hátha mégis van eszem. Van még száz másik, aki sorban áll. Az első másfél percet kell megnyerni, és egyből azt kell láttatni, amit el akarok magamról hitetni.
Egyesek szerint ez képmutató szerepjátszás, mert nem teljesen önmagunkat adjuk.
– Ha így nézzük, az egész életünk szerepjátszás, mert másképp beszélünk az óvó nénivel, a nagymamával és az orvossal. Az emberben pici korától kialakul, hogy mindig meg kell felelni valakinek. Ez nem az emberi szabadság sárba tiprása, hanem a beilleszkedés tudománya. Miért gondoljuk, hogy mindig minden szempontból magunkat kell adni? Ez egy rossz szemlélet. Meg kell küzdenünk azért, hogy elfogadjanak.
A társkeresésnél is sokan azt várják, hogy valaki rögtön a belső értékeiket méltányolja, de nem gondolják, hogy ez kívülről nem látszik.
– Először mindenki a megjelenésén, viselkedésén keresztül kommunikál. Ha valakinek kilátszik mindene, mintás harisnyában ül, miből gondolja, hogy bárkinek is eszébe jut vele Nietzsche és Kirkegaard filozófiája közti különbségről beszélgetni. Miért várja el, hogy belső értékeiről beszélgessenek vele, mikor csak a testét viszi oda? A testbeszédet automatikusan mindenki használja, és meg is érti. Már az is önmagában sokat elárul egy emberről, hogyan ül le.
Ennek is van protokollja?
– Állásinterjún egy hölgy soha ne rakja keresztben fel a lábát. Ha fölrakja, pláne ha közben rázza is, ezzel szexuális felhívást intéz a jelenlévőkhöz. Az a helyes, ha térdben zárt lábakkal ülünk, esetleg bokában keresztbe tesszük a lábfejet, de a térd nem nyílhat meg. A férfi ülésmód pedig a párhuzamos combokkal tartott kis terpesz. A férfiak gyakran elfekszenek, jó nagy terpeszben. Ilyenkor a gravitáció miatt a toka és minden elindul lefelé. Természetfilmekben látni, ahogy a vezérhím oroszlán feszít nagy terpeszben, vagy szarvasbőgéskor a hímszarvas hátsó lábát kiterpeszti. Nekem ez azt üzeni, hogy minél nagyobb a terpesze, annál kisebb az agya. Ilyenkor megpróbálok rövidebb szavakkal kommunikálni.
Mire érdemes még figyelni a társadalmi kommunikációban?
– Egy kézfogás sokat elárul az emberről. A legrosszabb, amikor valaki csak úgy puhán, gyengén odaplattyintja a kezét, mintha azt mondaná: „Alacsony a vérnyomásom, mindjárt elájulok.” Brrr… Ezt ne! A fentről jövő kézfogás felsőbbrendűségi érzésről árulkodik. Egy rossz kézfogáskor az emberen átmegy egy negatív hullám. Egy jó kézfogás szemkontaktussal rengeteget jelent. Európai normák szerint mindig a férfi mutatkozik be először, és a nő nyújt kezet. Ez csak akkor módosul, ha fogadunk valakit, mert ilyenkor mindig a fogadó fél nyújt kezet elsőnek, vagy ha a férfi sokkal, de sokkal magasabb rangú. Ha nyújtja valaki a kezét, és a másik nem fogadja el, az sértés. Ahogyan az is, ha úgy fognak velünk kezet, hogy közben másra néznek, vagy máshoz beszélnek. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy rohanok, nincs rád időm, és különben se vagy elég fontos. Ha valaki kéznyújtáskor nem néz rám, nem engedem el a kezét, amíg el nem kapom a tekintetét. A szemkontaktus sokkal fontosabb.
Elég sok félreértés van a tegeződés, magázódás körül is.
– Az európai kultúrákban (ahol van külön te és ön) rokonnak kell lenni ahhoz, hogy eljussunk a tegezésig. Nálunk boldog-boldogtalan tegeződik, miközben erről szól az a mondás, hogy „nem őriztünk együtt disznót”. Azzal lehet tegeződni, akivel társadalmilag azonos szerepet töltök be, kortól függetlenül. A kilencvenes évek polgári demokráciája sok embernek, különösen a kevésbé művelt rétegnek az „egyenlők vagyunk” elvet jelenti, holott társadalmi szerepünk eltér. Sok év tanulás, felkészültség, egy felelős munkakör betöltése után nem biztos, hogy az egy korosztályhoz tartozásunk bárkivel egyenlővé tesz.
Hogyan kell helyesen tegeződni?
– A tegezést az azonos neműek közül mindig az idősebb ajánlja fel. Az eltérő neműek között pedig mindig a nő. A felajánlott tegezést nem elfogadni sértés.
Mi zavarja leginkább a mai magyarországi viselkedéskultúrában?
– A pontatlanság. Ha kések, olyat veszek el, amit soha többé nem kap vissza a másik: az idejét. A másik idejével nincs jogom gazdálkodni, nincs jogom várakoztatni, mert ezzel meglopom. Európában a németeken kívül mindenki szeret nagyon laza lenni, mégis ha egy olasznak el kell menni egy hivatalos helyre, akkor nem késik. Létezik egy lazaság a magánéletben, és létezik egy betartandó protokoll, amely szerint nem szabad késni, mert akkor a másik partnert sértem meg. Időben kell elindulni. Előfordulhat, hogy leszakad a híd, leáll a MÁV, de akkor amint lehet, szólni kell.
És ha valaki arra hivatkozik, hogy „én ilyen vagyok, mindig kések”?
– Ez senkit sem érdekel, meg kell változni, mert az ilyen embert nem lehet komolyan venni.
2010. 12. 03. (XIV/48)
