Édesapám nagytarcsai gazdálkodó parasztcsaládból származott. 1920-ban házasság révén került Csömörre, és ezzel 10 holdas birtok ura lett. Szorgalmával, emberségével hamar népszerűvé vált a faluban, és húsz év alatt még 19 holdat szerzett az eredeti családi vagyonhoz. A 1940-es évekre 29 holdas sikeres gazdaságot irányított, de később ez lett családunk veszte. Én 1929. január 1-jén születtem, és ekkorra már édesapám ki nem mondott szellemi vezetője volt Csömörnek. Egész életét a közügyeknek szentelte, de mi ennek soha nem éreztük a hátrányát. A családja volt a mindene. A második világháború utolsó éveivel kezdődött a családom tragédiája. Az orosz Malinovszkij marsall Csömörön tervezte felállítani főhadiszállását, ezért 1945. február 13-án 48 órát kaptunk a kiköltözésre. Mint a legtöbb csömöri, mi is Nagytarcsára menekültünk rokonokhoz. 8 hétig voltunk hontalanok, még a húsvétot is a nagytarcsai evangélikus templomban ünnepeltük meg. Győri János tartotta az ünnepi istentiszteletet, és látva a menekültek arcain a kétségbeesést, egy énekkel bátorított bennünket. „Hogyha mi számos áldást és jót az Istentől fogadánk, miért okolnánk a Mindenhatót, ha bút-bajt küld is mireánk, ha súlyt próbál, hogy vallóinál milyen hitet talál, az ő nevének zengjen az ének mindörökké. Ha tönkre menne is vagyonunk, kétségbe akkor se essünk..." 16 éves voltam ekkor, de ez az ének örökre bevésődött a szívembe, a következő évek megpróbáltatásai között mindig segített. Tíz évvel ezelőtt egy súlyos betegség következtében mindkét lábamat elvesztettem, de akkor is ez az ének adott erőt, hogy új életet kezdjek.
Az orosz hadtest végül 8 hét után beljebb vonult, és mi visszaköltözhettünk. Felmérhetetlen nagy kárt okoztak a katonák razziái, de mi újrakezdtük.
Rákosi listája
2010. 07. 23. (XIV/29)
